Kalocsai Iskolanővérek

"Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Kalocsai Iskolanővérek - "Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Anetta nővér

"Dobogott a szívem az örömtől, amikor megláttam a székesegyház meg a zárdatemplom tornyát." 

 

M. Anetta nővér

    Dunakeszin nevelkedtem. Amikor hatéves voltam, édesanyám meghalt, édesapám református volt, de ahogy vállalta, katolikusnak nevelt bennünket. Bátyámból (Vajda József) egyházmegyés pap lett Esztergomban, Zebegényben volt plébános, majd püspök, Rómában végzett. Tanította a kispapokat, szemináriumi rektor is volt. 

    15 évesen felvettem a kapcsolatot a dunakeszi nővérekkel, hogy mit tegyek, ha be akarok lépni a rendbe. Jelentkeztem Bernárda tisztelendő anyánál, Kalocsán végeztem el az óvónőképzőt. Szünidő után, amikor visszatértünk, dobogott a szívem az örömtől, amikor megláttam a székesegyház meg a zárdatemplom tornyát. Novíciátus végén, a fogadalomtétel után kihelyeztek Kiskőrösre. Óvónő, tanítónő voltam, a főnöknő jobbkeze, tornát, éneket tanítottam. '41-ben dispozíciót kaptam Jugoszláviába, Péterrévére. Nagyon megörültek nekem. 

    Négy év után, amikor bejöttek az oroszok, a szerbek nem tűrtek tovább, ezért Újvidékre, majd Szabadkára vitt a rendőrség, egy hétig voltam internálva Jubella nővérrel együtt egy 600 fős lágerban. Amikor járvány tört ki, akkor kitettek végre egy frissen meszelt falú iskolába, ott vártuk meg a sorsunkat. Bevagoníroztak, így kerültünk haza Magyarországra '45-ben. Tisztelendő anya megengedte, hogy hazamenjek Dunakeszire és kitisztítsam magamat a tetvektől. Visszatértemkor kijelölt a Kun utcába főnöknőnek. Sok gyerek volt, de jó munkatársaim is voltak hozzá. Rendezvényeket tartottunk, fagylaltdélutánt, meg hasonlókat. '49-ben azután leállítottak az államosítással bennünket is. Ki kellett költözni, jöttek a helyünkre az állami óvónők, de végkielégítést azért kaptunk. Tisztelendő anya levelet írt, hogy menjen mindenki, ahová tud, csak a főnöknő, meg a gondnoknő maradjon. A gondnoknő addigra már elutazott, csak Dolores nővér maradt velem, mert az édesanyjához nem költözhetett. Egy idős nőnél laktunk albérletben, onnan jártunk be egy pesterzsébeti gyárba, nehéz fizikai munkát végeztünk. Hamar rájöttek, hogy nem vagyunk hozzászokva, ezért a szerszámkiadóba kerültem. Hallottuk később, hogy óvoda nyílik a gyárban, beadtuk az igényünket, de sajnos az állást már betöltötték. Írtunk akkor Rákosi Mátyásnak, hogy mindenki dolgozhat a saját képesítésének megfelelően, csak mi, szerzetesek nem. Ajánlottak rögtön egy állást Pestlőrincen, de ellenségesen fogadtak, nem vettek fel, pedig a pedagógiai központból közvetítettek ki. Végül a Munkácsy óvodába kerültem helyettesnek, majd a Szondi utcában dolgoztam 10 évig. Akkor már a Viola utcában laktunk, az Örökimádó templom mögött, egy idős bácsit kellett ellátnunk. A Szondi utcában nehezen kezelhető gyerekekre szakosodtak, ezért a Paulay Ede utcában helyezkedtem el. Itt kilenc évet dolgoztam, egészen a nyugdíjig. Ettől kezdve eljártam hetente egyszer a Krisztus Király kápolnába, hogy találkozhassam a többi nővérünkkel. Györgyi nővérhez lejártunk Balatonakarattyára Marcióza nővérrel. Akkoriban a Mór utcában laktam albérletben. 

    A Mária utcába jártam be az újrakezdés éveiben, amikor megkeresett Siegfrieda nővér. Elmentünk Marcióza nővérrel  megnézni az épülő csepeli zárdát, tetszett, és ahogy elkészült, beköltöztünk.