Kalocsai Iskolanővérek

"Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Kalocsai Iskolanővérek - "Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Aquináta nővér

"Úgy gondoltam, hogy apácaként teljesülhet a vágyam, szűz és vértanú lehetek."

M. Aquináta nővér 

 

    "Gyerekkoromban minden lében kanál, játékos kislány voltam. Egy alkalommal a padlásunkon találtam egy régi szagú szentek életét, azt kezdtem el olvasni. Különösen a szüzek és vértanúk érdekeltek, utánozni akartam őket gyerekfejjel. A padláson, meg az utcánk végén, a kis erdőben térden állva imádkoztam. Vezekelni is próbáltam, a lepedőm alá fadarabot tettem, szúrós kis mellényt vettem magamra. Mindennap misére jártam, áldoztam. Úgy 7-10 éves lehettem, amikor az a fordulat bekövetkezett.

    Úgy gondoltam, hogy apácaként teljesülhet a vágyam, szűz és vértanú lehetek. Édesanyám örült neki, de édesapám nehezen akart elengedni, mert én voltam a legkisebb a családban. Otthon Baján irgalmasok, ferencesek és a mi nővéreink dolgoztak. Édesanyám nem akart kórházba engedni, így maradtak a kalocsai iskolanővérek. Elmentünk a plébánoshoz, és ő édesanyám kérésére kezébe vette az ügyemet. 14 éves koromban, a négy polgári után jött a válasz, hogy jelentkezhetek Kalocsán. Aquina anya, aki akkor még csak titkárnő volt, fogadott minket nagy szeretettel. Megmondta, hogy a nyári szünidő végén, 1926. Szent Ágoston napján beléphetek. Édesanyám fogadott egy házi varrónőt, aki elkészítette a kelengyémet, búcsúzáskor egy rózsafüzért kaptam tőle, most is őrzöm, azzal szeretném, ha eltemetnének. Pomázi Ilonkától kaptam egy imát: édesanya imája apáca lányáért. Azt édesanyám holtáig imádkozta értem. Azóta már át kellett nekem gépelni, mert a keze alatt egészen elporladt.

    A tanítóképzőt Kalocsán végeztem. Első dispozícióm Szegedre szólt, mert magyar-történelem szakos tanárnak voltam jelölve. Már oda is költöztem, amikor áthelyeztek a félegyházi gyakorlóiskolába. Egészen belesápadtam, mert semmitől sem féltem jobban, mint ettől. Osztatlan osztályokkal kellett dolgoznunk, egyszerre 50-60 különböző életkorú gyerekkel. Minden órában minta-tanítást kellett tartanom, félóránként más korcsoporttal foglalkoznom. Mindig három hospitáló volt jelen az órámon. Délelőtt-délután tanítottam, minden osztály anyagából írásbeli vázlatot kellett készítenem. 21 éves voltam akkor, az ötödévesek közt voltak nálam idősebbek is. Ha engem akkor az Isten nem vesz a tenyerére, akkor ezt nem tudtam volna megvalósítani. Ötkor jöttem fel az iskolából, és negyed hatkor már csengettek lelki olvasásra. Négy évig voltam ott, amikor újra beteg lettem. A harmadik és negyedik iskolaév között egész nyáron tanulni kényszerültem egy gyakorlóiskolai vizsgára készülve. Pihenés nélkül kezdtem neki a negyedik évnek, ezért idegösszeroppanást kaptam. A mentőorvos tanácsára Szentesre kerültem egy kiváló szakember kezébe. Egy évig pihentem, utána Kalocsán az első évben a képző irodáján megtanultam írógéppel írni hivatalos formulákat, a második évtől meg tanítottam.

    Ezután kineveztek segédmesternőnek Hedvig nővér mellé, aki teljes óraszámban tanított a polgáriban és mellette mesternősködött. Fél év után Dunapatajra kerültem egy megbetegedett nővér helyére. Amikor meggyógyult a nővér, a dávodi főnöknőt helyettesítettem, utána két nővért Kalocsán, akik gyakorlóiskolai vizsgára készültek, majd Szabadkán egy tanítónőt. Mindez egy éven belül történt. Szabadkán akkor már tanítóképző is működött. Ildefonza anya volt ott a főnöknő. Szeptemberben hívatták a városházára, hogy meneküljenek a nővérek, mert hat kilométerre közelít a front, és az oroszok nem úgy viselkednek, ahogyan illendő volna. Választási lehetőséget adott, hogy maradunk vele, vagy elmegyünk az utolsó vonattal. Húszan a maradást választottuk. Felmentünk a padlásra, ott virrasztottunk, de az oroszok csak harmadnapra értek oda. A helybeli bunyevácok meghódoltak előttük, kimentek eléjük a város szélére, ezért békességgel vonultak be. A püspök atya két partizánt odarendelt a zárda kapujához őrnek, de a többiek is bekukucskáltak gyakran monaskát nézni. Íjjas érsek úr Ildefonza anya kérésére megengedte, hogy egész napos szentségimádást tarthassunk. Akkor is imádkoztunk, amikor a zsidókat kifosztották, és a holmijaikat a zárdában halmozták fel.

    Másfél hónap múlva hívatták a főnöknőt megint, hogy a szerbek nem engedik, hogy Szabadka területén magyar apácák tartózkodjanak, ezért az első vonattal Szegedre kellett utaznunk. Délvidékről szerb nővéreket vártak a helyünkre, ezért az elmenekült nővérek holmiját elcsomagoltuk és beleltároztuk. Mi a személyi holmijainkat magunkkal vihettük a ládánkban. Este eljött a plébános atya, szentségi áldást kaptunk, elénekeltük a Te Deumot mindazokért a kegyelmekért, amit itt kaptunk, kimentünk az állomásra, és szenes vagonokon utazva eljutottunk Szegedig. Úgy emelgettek le bennünket a kocsikról. Másnap a tisztelendő főnöknő bejelentkezett a püspök atyánál, aki az angolkisasszonyok elhagyott tanulóotthonát jelölte ki nekünk átmeneti szálláshelyül. Egy szobában laktunk mindnyájan a hideg miatt. A helyi kórházban ápoltuk a betegeket, mert vöröskeresztes tanfolyamon megtanultuk, hogy hogyan kell. A laktanyából átalakított szeged-alsó kórházi központba kerültem Heléna és Máranda nővérrel. Én hitoktattam, ők meg ápoltak. Engem neveztek ki főnöknőnek. A kórházban laktunk, és egy kis kápolnát is berendeztünk. A betegek szaporodásával nőtt a házunk létszáma is Merkúria és Viktima nővérrel. Imádkoztunk a betegekkel, minden pénteken gyóntak, áldoztak. Végül annyi volt a beteg, hogy nekem is be kellett állnom. Tizenhárom fertőző beteg tüdőgyulladásos kisgyereket ápoltam.

    A háború végén a katonák visszaigényelték a laktanyát, és akkor Kalocsára kerültem. Egy hétig pihentem, utána a kisszeminárium főnöknője lettem. A mosásból kijött fehérnemű varrása lett a feladatom. Csodálatos tanári kar működött akkoriban, Belon püspök atya jogot tanított, az Udvardy püspök úr kateketikát, Bán püspök atya filozófiát, Szörényi Gábor filozófiát. Akkor még nem voltak püspökök. Az ellátásukat megnehezítette nagyon, hogy a devalváció miatt a piacon a pénzünkért szinte semmit sem kaptunk. Megesett, hogy a Bán úr ennivalót kért a Belon úrtól, mert annyira éhes volt, hogy nem tudott koncentrálni szellemi munkájához. A szemináriumhoz tartozott vagy 100 hold föld, a kispapokkal gyümölcsöt szedtünk, igyekeztünk megművelni, bár a gazdálkodáshoz semelyikünkhöz se értett. Kértem tisztelendő anyát, hogy nevezzen ki helyettem más főnöknőt, aki ért a gazdálkodáshoz. Egy másik kedves nővér került a helyembe, engem pedig 1946-ban Dunakeszire helyeztek.

    Dunakeszin 12 nővér dolgozott. Öten a katolikus felekezeti elemi iskolában tanítottak, ketten az óvodában. A iskolától közös kerítés választott el, kis átjárón mentünk tanítani reggelente. A vegyes tantestület ellenére nagy békességben éltünk 1948-ig. Amikor le kellett állnunk a tanítással, kézimunkával próbálkoztunk, majd Sipos úr nagylelkűen megtanított minket rongyszőnyeget szőni, behozva a saját szövőszékét. Először engem tanított meg, majd még két nővért. Benignáta nővérnek ment a legjobban. Kis baromfiudvarunk is volt, tartottunk csirkét, kecskét, disznót. Ebből, a veteményeskertből, meg a szőnyeg-szövésből szépen megéltünk.

    1950-ben éppen lelkigyakorlatot tartott egy jezsuita atya, aki jelezte, hogy a délvidéken már összeszedték a nővéreket. Tisztelendő anya levelet küldött, hogy a fiatalok, meg aki nem bírják a lágert, kivetkőzhetnek, elmehetnek. Senki se akart elmenni. A beteg Fausztina nővért én küldtem haza, a többiekkel meg tovább tartottuk a lelkigyakorlatot. Páter Perényi másnap elköszönt, Pestre ment, onnan vitték el a lágerbe. Sajnáltam a szép zárdánkat, ezért szóltam a kedves helybelieknek, akiktől annyi segítséget kaptunk, hogy álljanak oda éjjel a zárda elé, és vigyék el a dolgaink nagy részét. Személyes holmiját pedig kis bőröndbe csomagolva mindenki az ágya mellett tartotta szükség esetére. Vártuk az ávósokat, de nem jöttek, ott felejtettek minket. Otthon a zárdában még apácaruhát hordtunk, sőt, civilben jártam látogatni Besnyőre az elhurcolt nővéreinket. Nyár végén egy pesti bizottság csöngetett be, hogy átveszik a zárdát, nekünk pedig 1950. szeptember 25-ig el kell hagynunk az épületet. Amikor bevezettem őket a klauzúrába, nagyon nagylelkűek voltak, mert minden nővér megtarthatta a szobájának használati tárgyait, csak a közös helyiségeket leltározták fel. Aki bútort akart, vihetett. Kerestünk helyet a nővéreknek, mert Dunakeszin senki se maradhatott. A nővérek egy része plébániára, más része haza került, négyen megvártuk az utolsó reggelt. Apácaruhában bementünk a templomba, elbúcsúztunk a helybéli néniktől, áldást kaptunk, majd Mari néninél kivetkőztünk. A kápolna felszerelését is át tudtuk vinni a templomba. Megcsókoltuk a zárda falait, és úgy távoztunk. Azóta nem tanítottam.

    Nővérem és özvegy édesanyám mellé kerültem Bajára, 1972-ig otthon voltam. Kezdetben Baján negyven nővérrel tartottam a kapcsolatot, csak lassan széledtek szét. Fiatal posztulánsokat készítettem elő tisztelendő anya kérésére beöltözésre, fogadalomra. Bevittek a tanácsházára kihallgatni, hogy miért folytatok államellenes tevékenységet, de nem bántottak és hamar kiengedtek azzal, hogy ne merjek többet ilyesmit csinálni. Édesanyám halála után Püspökszentlászlóra kerültem, ahol 12 évig idegenvezetőként működtem az arborétumban, majd 12 éven át gondozott voltam a helyi otthonban. Ezután kerültem Mágocsra, majd Verőcére, a Migazziba."

Aquináta nővér 2010. január 3-án hunyt el Verőcén.