Kalocsai Iskolanővérek

"Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Kalocsai Iskolanővérek - "Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Bonfilia nővér

"A célom az volt, hogy minél több jót tegyek, adjak a gyerekeknek minél többet tudásban, szeretetben." 

M. Bonfilia nővér

    "Szamos megyében, Rakamazon születtem, 1916-ban. Gyerekkoromban soha nem láttam nővéreket, de a szüleim meséltek róluk, hogy be vannak zárva, mert Istennek adták az életüket, és nem látnak mást, csak egy tenyérnyit az égből. Tokajban elvégeztem a polgárit, orvos akartam lenni, de nőket nem vettek fel akkoriban az egyetemre. Rájöttem, hogy úgy is tehetek sok jót, ha tanítom az embereket. Fel is vettek a cinkotai tanítóképzőbe, de visszamondtam, mert sokat kellett volna fizetni, és nem akartam, hogy a hét testvérem nélkülözzön. Megtudtam két volt osztálytársamtól, hogy ők szegedi nővéreknél tanulnak. Megkérdeztem a helyi káplán atyát, Molnár Tibort, aki a Konstancia nővér, tiszapolgári főnöknő unokaöccse volt, hogy hol lehet jelentkezni. Szüleim engedélyével elvitt Tiszapolgárra, majd Kalocsán nyertem felvételt. Ott tanítóképzőt végeztem jelöltként, vadidegen környezetben, a szüleim csak nyáron tudtak meglátogatni. Nővérnek készültem, mert a célom az volt, hogy minél több jót tegyek, adjak a gyerekeknek minél többet tudásban, szeretetben. Innen kerültem óraadónak Hőgyészre, a fiúiskolába, majd egy év múlva a félegyházi gyakorlóiskolába. Akkor már nővér voltam. '41-'44-ig Szabadkán voltam, onnan kiutasítottak, mint magyar tanerőt. Szegeden a sebészeten négy hónapig ápolónőként dolgoztam, utána Mezőkovácsházán a tanyavilág gyerekeit tanítottam. Később a bajai gyakorlóiskolába helyeztek, onnan pedig a tiszalöki kiskertbe kerültem Adalbertina és Szerotina nővérekkel az államosítás miatt. Egy darabig tanítottunk még ott hittant, kántorizáltunk, vezettük a háztartást, de aztán leállították, és állandó zaklatásnak voltunk kitéve, mindennap jelentkezni kellett a kapitányságon, hogy hol voltunk, mit csináltunk. Az ávósok állást is ajánlottak nekünk, csak menjünk onnan. Mivel kevés volt a fizetésünk, a szüleimhez költöztünk.

    Adalbertina nővérrel Nyíregyházán jelentkeztünk az oktatási osztályon, hogy nővérek vagyunk, és tanítani szeretnénk. A hivatalnok meglepődött a merészségünkön, és alkalmazott bennünket. Így '51-ben Adalbertina nővér Tímárra került, én meg Virányosra, a tanyaközpontba. Kisült, hogy az unokafivérem ott az igazgató. Kerékpárral jártunk be mindketten. Később az egyik kedves tanfelügyelőnő Tiszanagyfaluba helyezett mindkettőnket, ott dolgoztunk 10 évig, '62-ig. A kollégáink persze sokszor feljelentettek, hogy misére járunk, ezért helyben többet nem mehettünk, át kellett járnunk minden vasár- és ünnepnap Rakamazra. A megbélyegzettséget szívesen viseltük Istenért. Időközben, amikor édesapám meghalt, édesanyámat magunkhoz vettük, és megvettünk Budapesten egy három szobás villát a XVII. kerületben. Megpályáztunk ezzel egyidejűleg egy tanügyi állást, amivel kapcsolatban a régi igazgatónk úgy nyilatkozott, ha ezt maguk megkapják, akkor elhiszem, hogy van Isten. 400 pályázó közül minket választottak, sőt, kiderült, hogy munkahelyünk is ugyanabban a kerületben van, ahol házat vettünk. A Vigyázó kastélyban, ahol állami gondozottaknak nyitottak egy intézményt, főhivatású nevelői státuszban voltunk a fiúk mellett. Én a kisebbekkel jól bírtam, amikor meséltem nekik, csöndben voltak, viszont Adalbertina a nagyobbakkal idegileg szinte kikészült. '63-ban ezért állást kerestünk egy hozzánk közel eső iskolában, de egyelőre csak egyet tudtak biztosítani. Adalbertina nővér Rákoskeresztúron dolgozott addig, amíg nem volt újabb üresedés. Akkor párhuzamos osztályt kaptunk, mindenben hasonló munkakörrel. Az ávó kerülgetett bennünket. Amikor Rómába akartunk utazni, meglátogatni a nővéreinket, Adalbertina kapott útlevelet, én meg nem. Be akartak szervezni, azt mondták, csak akkor kapok, ha segítek nekik. Filonilla nővér kiutazott Rómába, és nem jött vissza, róla akartak megtudni dolgokat. Ellenálltam, hogy ez az ő feladatuk, én ebben nem kívánok közreműködni, mire békén hagytak, és két héten belül utazhattunk mindketten. Házkutatás is tartottak nálunk, mert Adalbertina nővér sűrűn látogatta lelkiatyját, P. Csávossyt, az Unum Szövetség alapítóját, aki maga is megfigyelés alatt volt. Követtek bennünket az utcán, majd három napos kihallgatásra vittek bennünket. Hála Istennek hamar vége lett ezeknek a megpróbáltatásoknak. '71-ben egyszerre mentünk nyugdíjba, nyugodt szerzetesi életet éltünk. '89-ben talált ránk Consummata nővér, attól kezdve részt vettünk a találkozókon, az első káptalanon Rómában, és bejártunk a Mária utcába. Adalbertina nővért '92-ben halálos baleset érte, segített egy szalvátor nővérnek átmenni az úton, amikor egy száguldó autó elgázolta. Én csak napokkal később tudtam meg, hogy meghalt. Ezután három évig még egyedül laktam, majd ideköltöztem Csepelre."

Bonfilia nővér 2008. augusztus 30-án halt meg.