Kalocsai Iskolanővérek

"Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Kalocsai Iskolanővérek - "Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Consummata nővér

"Tetszett nekem mindig is Alix nővérék hivatása: az ifjúságért élni-halni"

M. Consummata nővér

consummatagyaszhirhez      

„Kilenc éves koromban nagybátyám, aki verbita szerzetes volt Wödlingben (Isteni Ige Társasága, missziós rend), eljött hozzánk Soltvadkertre és mesélt az életéről, hogy ő a Jóistené, és gondoltam, hogy nekem is jó lenne.

    Polgáriba Halasra a nővérekhez jártam, jól éreztem magam, ezért tanulmányaimat a kalocsai tanítóképzőben folytattam. Szerettem táncolni, társaságba menni, egy ideig nem nagyon gondoltam a hivatásra. 1941-ben árvíz volt Kalocsán, a Vajas kiöntötte a falvakat, a menekülteket a zárdába fogadtuk be. Néhány héten át az érseki kastélyba jártunk iskolába. Amikor visszatértünk az anyaházba nagyon intenzíven éreztem, hogy hív az Úr. Az első emeleti osztálytermünkből 15 percekben szaladtam az úgynevezett sötét folyosóra, ahonnan le lehetett látni a templom tabernákulumára. Ott imádkoztam és nagyon boldog voltam. Írtam haza a szüleimnek, hogyha hazamegyek, akkor mondok majd valamit az életemről. Szegénykéim nagyon izgultak, hogy mi van velem, ezért egyéb jármű hiányában  Soltvadkertről elbicikliztek Kalocsára. Mondtam, hogy szeretnék nővér lenni, édesapám meg helyeselte, csak azt kérte, hogy a képzőt fejezzem be. Szépen le is képesítőztem. 
 

    Időközben szüleim két testvéremmel 1941-ben leköltöztek Szabadkára, mert édesapám zentai származású volt. Szeptember 09-én másodmagammal megkaptam a jelöltgallért tisztelendő anya megbízásából Ildefonza nővér kezéből, és Szegedre helyeztek a kálvária utcai tanulmányi házba. Az újszegedi házban óvoda működött, de ott is laktak tanulmányaikat végző nővérek.

A főiskolai éveim közül az első rendesen alakult, de a második (1942/43)  a háború miatt nem kezdődött el, és 1944 májusában hat hét alatt kellett levizsgáznunk a teljes év anyagából. A harmadik évben a családomnak a szőnyegbombázások elől Szabadkáról Bócsára, a nagymamához kellett menekülne, mert a vadkerti házunkban bérlők laktak. Később tudtuk meg, hogy édesapám a szerbek kivégzési listáján szerepelt. Amikor az orosz hadsereg végigvonult a tanyánkon, mi egy gödörben kuporogtunk a húgommal, fölénk állították a prést, hogy meg ne találjanak. Az éjszakát ott töltöttük, másnap pedig, amikor egy parancs értelmében sürgősen távozniuk kellett, édesapám sírva borult ránk. Megtalálták a levente-oktatói ruháját, azt hitték, hogy egyenruha, és mint szökött katonát le akarták lőni. A hirtelen jött parancs mentette meg a kivégzéstől. Elárulta, hogy felajánlotta az életét a mi megmenekülésünkért, és a Jóisten majdnem elfogadta. Édesapám egyszer, még Szabadkán megkérdezte, hogy minek akarok éppen most, ezekben a nehéz időkben szerzetesnek menni. Azt válaszoltam, hogy éppen most érdemes.

Bácskából kidobálták a magyarokat, Ildefonza anya vezetésével Szegedre jöttek ők is. Mezőkovácsházán a kommunistáktól való félelmében a Simonyi uraság felajánlotta a kastélyát és a hozzá tartozó birtokot a nővéreknek, hogy ott iskolát nyissanak a tanyasi nép gyerekeinek. Nagyon szép munkát végeztek ott a nővérek: Teofila, Krizosztoma nővér.

1944-ben a szakvizsgám kissé elhúzódott, ezért utolsó pillanatban értem oda a beöltözésre, két jelölttársam szülei vittek fel Félegyházáról Kalocsára stráfkocsival. Másnap volt a beöltözés. Novíciátusban Viktima nővér volt a mesternőm. 33-ból 30-an tettünk fogadalmat. Utána elvégeztem még az Apponyi Kollégiumot 1949-ig. Az iskola elvégzése után Félegyházára kerültem. Hatvanvalahányan éltünk ott, Prudencia nővér főnöksége alatt. Kötöttek, varrtak a nővérek, mert az államosítás után nem taníthattunk. Szemléltető képeket rajzoltam más iskolák pedagógusainak. Lehetett már sejteni a vészes jövőt, ezért civil ruhákat is hoztak be nekünk a helybéliek. 1950-ban fordult komolyra a helyzet. Úrnap kilencedén, június 9-én az esti szentmise után negyven nővért hoztak a házunkba, akiket a délvidéken szedtek össze. Átadtuk a szobáinkat, csuhéjon feküdtünk, az éjszakákat pedig fiatal nővértársaimmal együtt két félegyházi származású nővérünk szüleinél töltöttük, csak az idős nővérek aludtak a házban. Féltett minket az internálástól a főnöknő. Napközben segítettünk a házban, nem emlékszem már, hogy mit ettünk, de nem koplaltunk sohasem. Blandina nővér családi örökségét képező sok hold földből (bolgár kertészet, gyümölcsös, baromfi keltető stb.) lehetett pénzelni, jutott bőségesen a konyhára is a termésből.

Szüleim meglátogattak, haza akartak vinni, de én nem akartam, a többiek is itt voltak, minek mentem volna haza. Hamar megtudtuk, hogy június 18-19-én éjszaka hurcolták el az egész anyaházat. A Félegyházára került nővérek listája megvan valahol, mert lakónyilvántartásra köteleztek bennünket a kedves elvtársak. Az is benne van, hogy ki hová került, amikor el kellett hagynunk a házat. Tisztelendő főnöknő hazaküldte a fiatalokat rögtön, amikor megtudta, hogy az anyaház nővéreit elvitték. Június 20-án még culpáztam az ebédlőben, rettenetesen fájt a szívem, hogy el kell mennünk, azután a társulati imakönyvben megtaláltam, hogy ez a nap a Vigasztalás Anyjának a napja, és ez nagyon jólesett. Otthon Vadkerten édesanyám volt csak otthon, édesapám egy közeli tanyán aratott éppen. Kikerekeztünk elé, megölelt és csak sírt. Húgom előző évben ment férjhez, megvolt már az első gyermeke, a másodikat várta, és mert csak három hónap szülési szabadság járt akkor, otthon maradtam a gyerekekkel, egészen addig, míg a harmadikat be nem fogadta az óvoda.

Dunántúlon adtam be a kérelmemet, ahol kissé kiegyensúlyozottabb volt a légkör, de már sok nővér dolgozott ott, nem vállaltak. Halason Reinhildisz nővérünk testvére szerzett nekem állást, egy rendelőintézetben helyettesítettem a nővéreket, de kapusnak vettek fel. (Reinhildisz és Stella nővérünkkel /Cserkó Ilonka/ voltam együtt.) Jóindulatúan ajánlották, hogy saját érdekemben csak négy polgárit írassak be a munkakönyvembe. 480 forintot kaptam egy hónapra. Kapusságom abban ált, hogy reggel, miután a drága káplán atya megáldoztatott, hatra bementem, kiszellőztettem, kifőztem az orvosi műszereket. Nyolctól más asszisztensi munkákat folytattam a belgyógyászaton, fogászaton, fülészeten, gégészeten. Kapusra nem volt szükség. A fogászaton egy nagyon aranyos zsidó orvosnő dolgozott, aki a férjével együtt megjárta a poklokat, az első férje ott is halt meg. Ő mondta a feleségének, az meg nekem, hogy „Ne fölfelé nézzünk, hanem lefele..”, azokra, akiknek még rosszabbul megy a sorsuk. Megkérdezte, hogy volna-e kedvem mellette asszisztenskedni délelőtt 9-12-ig az iskolafogászaton, amit otthon a lakásán folytatott. Hát hogyne lett volna, kellett a pénz, így hát hattól kilencig, illetve déltől ötig a rendelőben dolgoztam, délelőtt meg a lakásán. Este még otthon a mamámmal bedolgoztunk, gyerekruhákat kötögettünk egy kötőgépen. Mindez 1953-57-ig tartott. Elza nővérékkel tartottam a kapcsolatot ez alatt az idő alatt, ők a plébánián dolgoztak. Közben elvégeztem az asszisztensképző tanfolyamot.

1956-ban egy kis enyhülés következett be, fel mertük már keresni Akarattyán Ildefonza anyát és Angelika nővért. Kértük és megkaptuk az örökfogadalomra az engedélyt. Rettenetesen kellett vigyázni, még otthon se mertem megmondani, hogy örökfogadalmat teszek. A hivatás belül van, ha a külső keretek hiányoznak is, attól az ember az, ami. Ildefonza anya meg is látogatott előtte Halason. Egy pedagógus ismerősömnél laktam akkoriban, kaptam egy kis szobát. Megnézte a szekrényemet az anya, kérdezte hány ruhám van, mennyire dúskálok, alig akarta elhinni, hogy csak ennyi holmim van. 1956-ban, Péter-Pál napján tettem le az örökfogadalmat, szüleim házassági évfordulóján és beöltözésem napján. A templomban egy lélek sem volt, csak mi ketten az Elza főnöknővel, odatérdeltünk az oltár elé, egészen közel a tabernákulumhoz. Nagyon boldog voltam, alig bírtam magammal hetekig. Munka közben is rágondoltam, kinéztem az ablakon, össze kellett megint szednem magamat, hogy visszatérhessek a többiek közé. Nem hiszem, hogy egy ifjú asszony boldogabb lehetett, mint én akkor. Az asszisztensség egyre nehezebb ment az orvosok féltékenykedése miatt, megpróbáltak hármunkat egymásnak ugrasztani. Később Reinhildisz a veszprémi reverenda-üzemben dolgozott, Ilonka meg Bócsán tanított.

1957. július 1-jén Pesten a Szolidaritás Szövetkezet irodájába anyagkönyvelőnek vett fel Amancia nővér. Relindisz, Teofila, Aranka, Krúcia nővér is ott dolgozott. Az irodán meg Fabiolával voltam együtt, nagyon szerettük egymást, összesegítettünk. A Szoli gyerekkonfekció-részlege a Gusztáv utcában, a kötőrészlege a Rumbach és a Rottenbiller utcában, a kesztyű-részlege meg a Tollbuhin körúton működött. A Naphegyen, meg a Déry Miksa utcában szabászatunk volt. Az Őr utcában, a csomagoló részlegen a papok dolgoztak, végezték a külföldi exporttal kapcsolatos mindenféle adminisztrációt. Rákosligeten konfekció-részleg működött, még reverenda-részlegünk is volt.

Elvégeztem egy egy éves könyvelői tanfolyamot, azután a mérlegképest három év alatt, majd megfejeltem az okleveles árszakértői egy évével. Papíron belső ellenőr voltam, de a főkönyvelői munkát végül is én végeztem, nagyon jó könyvelői gárdával. Nyakunkra ültettek egy urat, aki a maga 49 évével már több, mint 30 munkahelyen megfordult, és bár megvoltak a könyvvizsgálói papírjai, a világon semmihez sem értett. Ő sokat üldözött engem, ellenőriztetett a bedolgozók ellenőrével, folyton a sarkamban leselkedtek.

Úgy kikészítettek, hogy 1963-ban átmentem a Politechnika Szövetkezetbe ugyancsak könyvelőnek. A szövetkezet a Rubik-kocka és egyéb játékok gyártásával lett híres. A nyitó és az első negyedévi záró mérleget még elkészítettem, de azután a sok tortúra miatt kibetegedtem és csaknem két évig betegállományban voltam. A hatodik háti csigolya mellett egy nagy tályogot találtak, amely tönkretette a hatodik csigolyámat. Először egy nagy miómát vettek ki belőlem, majd elvégezték a hátműtétemet is három hónapos differenciával. Először kitisztították a bal oldalamat, majd levágtak jobb oldalon az egyik bordámból és azzal meglécelték az ötödik és a hetedik csigolyámat, így valahogyan összetákoltak. Egy tébécés fertőzésből eredt mindez, meg is ijedtem, mert éveken át mellettem éltek a húgom gyerekei, de megnyugtattak, hogy egészen zárt területen fejlődött ki a tályog, fertőzésveszély nem állt fenn.

1971-ben visszamentem a Politechnikába, de láttam, hogy fölösleges vagyok. Még a Szolidaritás reverenda-részlegéből ismertem a Takács Icut, ő hívott meg a Gyöngyvirág Mezőgazdasági Szövetkezetbe, ami éppen ipari szövetkezetté alakult. Egy fiatal főkönyvelő asszonynak kellett volna segítenem, de nem sok kedve volt dolgozni, végső soron én könyveltem mindent, és amikor ő máshol helyezkedett el, akkor én lettem a főkönyvelő.1980-ban innen mentem nyugdíjba.

1957-ben a Krisztina templommal szemközt laktam albérletben, majd a Mihály utcában Martin doktor úréknál Matild nővér közvetítésével. Amikor a húgom gyerekei Pestre költöztek tanulni, ők is odajöhettek hozzám lakni. 1957-ben kölcsönből megvettük a Krúdy utcai lakást. Fűnek-fának tartoztunk, mert OTP kölcsönt nem adtak, apránként tudtuk csak mindenkinek megadni a pénzt.

Csapatosaimmal levélben tartottam a kapcsolatot, névnapoztunk, összehoztunk két lelkigyakorlatot Püspökszentlászlón Vácz Jenő SJ atya vezetésével. Az éber szemek és fülek nagyon kísértek bennünket, egymás után számolták fel a szerzetesrendeket. Amikor 1969 őszén kórházba kerültem, akkor keresték meg a Teréz nénit, egykori mária utcai házfőnöknőnket. Baross utcai lakásában együtt lakott Ediltrud és Malvina nővérrel. (Malvina később külföldre utazott.) Nővéreinket országos szinten szemmel tartotta, figyelemmel kísérte sorsukat, szükségeiket. Rendszeresen látogatta a szociális otthonokat, ahol az állam elhelyezte idős nővéreinket és látta, hogy élelmezésük akadozik. Gyóni otthonunkba hátán vitte az élelmet. Összetartotta a nővéreinket Pesten is. A Krisztus Király plébánia irodáján dolgozva megszervezte nekünk minden hónap harmadik vasárnapján a közös szentmisét. Utána összegyűltünk először Teréz néni lakásán, majd később, amikor már figyeltek minket, a plébánia irodáján. Tudomást szereztünk az elhunyt nővérekről, megemlékeztünk róluk, értesültünk a társulati hírekről. Összeszedtük a fiatalokat is, akik hajdan hozzánk tartoztak és szerettek volna nővérek lenni, foglalkoztunk velük. Nagy titokban beöltözött már Goór Nagy Magdolna (Krisztofóra nővér), Toldi Margit, (Fidesz nővér), Sümeghy Mária (Ancilla nővér) és Szabó Margit (Magdolna nővér).

Ilma nővérünk, a szervita templommal szembeni ostyaellátó vezetője megengedte, hogy az ottani irodában legyen a beöltözés. A jezsuita Kovács atya karolt fel minket, ő végezte a szertartásokat. Nem nagyon öltözhettek szerzetesi ruhába, de fátyolt adtunk rájuk. A második csoportban a Ganzler Erzsi, meg a Jolán nővér öltözött be, a harmadikra már nem emlékszem. Betegségem idején Teofila nővér vette át a fiatalokkal való foglalkozást. Ő lakott utánam a Mihály utcában Martin doktor úréknál.

1950-ben volt egy érdekes élményem. Bene Margit M. Marilla nővérrel meghívuk a bajai nővéreket látogatóba hozzánk, Soltvadkertre. Amikor a boldog együttlét után kikísértük őket az állomásra, hazafelé bementem a templomba és odatérdeltem sírva a fájdalmas oltárhoz, hogy miért kell szétszórva élnünk, miért nem lehetünk együtt. Megkérdeztem a Jóistent, meddig fog ez még tartani, és akkor hirtelen eszembe vágódott: negyven évig, mint a pusztai vándorlás. Azt mondtam, az nem lehet, de lehetett: éppen negyven évig tartott.

1980-tól nyugdíjasként három évig az ostyaellátóban dolgoztam, Ilma nővér akkor már nagyon idős volt, átadta a vezetést Teofila nővérnek. Rómában meghirdették 1983-ra a káptalant. 1977-ben meghalt Mediatrix anya, akit Ildefonza anya kérésére 1969-ben választottak meg. Utána Antónia nővér lett az általános főnöknő, akit a külföldön élő nővérek választottak meg 1977-ben. Az ő mandátuma járt le 1983-ban.

1983-ban a római káptalanon engem választottak helynöknőnek. A káptalan végén elvállaltam, hogy a római házban dolgozom. Kisebb megszakításokkal 1983-89 októberéig ott dolgoztam.

1988-ban már kezdett recsegni-ropogni a kommunizmus. 1989-ben a püspöki kar megállapodott a kormánnyal, hogy újraindulhatnak a szerzetesrendek. Az egyetemi templomban havonként szentmisével egybekötött tájékoztató megbeszélések voltak. Áprilisban már elővehettük a szerzetesi ruhánkat, és abban járkáltunk az utcán. Nekem már az újfajta volt, amit Antónia nővér tervezett, mert Rómában azt viseltük munka közben. Sokféle élményben volt részünk, ilyen is, olyan is. Egyesek megsimogattak, szépen köszöntek, örültek, hogy látnak nővéreket, míg mások vaskos megjegyzéseket tettek. Egyszer a Krizosztoma nővérrel mentünk, amikor fiatalok a szemünkbe spréztek. Vártuk csukott szemmel a hatást, hogy megvakulunk-e, de szerencsére valami ártalmatlan folyadék lehetett.

Antónia anya 1989 februárjában halt meg, de egyébként is esedékes volt a káptalan. Rómába szerveztük. Ott választottak meg általános főnöknőnek, ezt a szolgálatot 1995-ig láttam el.  Az isteni Gondviselést nagyon éreztem a háború vége felé, amikor Bócsára menekült az egész család. A házunktól 300 méterre feküdt egy épületben az iskolaépület, az a ház, ahol Nagyszombaton születtem, és a kápolna, ahol húsvét vasárnap meg is kereszteltek. Délutánonként szerettem ebben a kápolnában imádkozni. Egyszer hazafelé menet a kápolnából már majdnem elértem a házunkat, amikor egy golyó fütyült a fejem felett. Megborzongtam, hogy belém is üthetett volna, amikor eszembe jutott, hogy a mennyei Atya tudja, hogy itt poroszkál az ő kis teremtménye, és nem történhet semmi az ő tudta nélkül. Ez olyan megnyugvással töltött el, hogy ha bajban vagyok, akkor rendszerint erre szoktam gondolni. 

Nagyon sok jó nővérünk volt Félegyházán, Kalocsán is, szerettük egymást akkor is, azóta is, sok jó élményem volt a rendünkről. Tetszett nekem mindig Alix nővérék hivatása: az ifjúságért élni-halni.  Az Üllői úti aluljárón mentem át-már szerzetesi ruhában-, amikor utánam szaladt egy öt-hat éves fiúcska. „Néni, maga apáca?”-kérdezte. „Igen, kisfiam.”-feleltem. „Mit jelent az, hogy apáca?”- jött az újabb kérdés. Mit is mondjak egy ekkora emberkének? Hirtelen ez a mondat jött a számra: „Tudod, kisfiam, ez azt jelenti, hogy egészen a Jóistené vagyunk!” „Egészen?”-kerekedett nagyra a kis szeme. „Egészen!”. Erre elégedetten visszaszaladt az övéihez. Elgondolkodtam egy kicsit: mit is mondtam, jól mondtam-e. Végül is örültem, hogy valóban, úgy érzem jól mondtam, hiszen ez a lényeg: egészen a jó Istené legyünk.”

Consummata nővér 2013. január 15-én életének 90. évében Budapesten elhunyt. R.I.P.