"Tetszett nekem az imádságos lelkületük" 

M. Epifána nővér 


    Alsóságról való vagyok. 1925-ben jöttek oda a nővérek öten. Húgom, meg az unokatestvérem fogadták őket, én akkor ötödik elemista voltam. Tetszett nekem az imádságos lelkületük, közeli kapcsolatba kerültem velük, mert közel laktunk a templomhoz, mindössze 100 méterre, és én minden nap ott voltam a misén.Elég sokszor bementem a zárdába is. Ketten a nővérek közül óvónők voltak, a főnöknő, Lujza nővér kézimunkát tanított, egy a kertet művelte, Assisina nővér meg a konyhában dolgozott. 

    1930-ban kérdezték, hogy nem szeretnék-e nővér lenni. Amikor igent válaszoltam, akkor felajánlotta Auxília meg Paszkálisz nővér, hogy tanítanak engem. Különbözetit tettem, és így a polgári második osztályába kerültem Siklóson. A polgári után Kalocsára kerültem 1932. szeptember 1-jén. Tanítói oklevelet 1937. június 20-án kaptam, akkor posztuláns lettem, majd 1938. június 30-án beöltöztem. 1939-ben az első fogadalom után Tiszapolgárra kerültem (rendünk legkeletibb házába). Míra nővér lett a főnöknőm, , akinek a testvére, Mirjam nővér akkor az alsósági főnöknő volt, rendünk legnyugatibb házában. Kilenc éven át taníthattam Tiszapolgáron az államosításig. 

    A háború alatt hazakerültem a szüleimhez, 1944 július elejéig laktam otthon. Tisztelendő anyától kaptunk egy figyelmeztető levelet 1944 májusában, hogy jöjjünk vissza, mert hat hónapnál többet nem tartózkodhatunk klauzúrán kívül, de akkor még ott voltak nálunk a Dunántúlon az oroszok. Júliusban tudtam csak visszamenni Tiszapolgárra, és rögtön le kellett vizsgáztatnom egy osztályt. Az infláció idején fizetésként nem kaptunk mást, csak ötven tojást. A Szív újságért is természetben, tarhonyával fizettünk. Az erdészettől fát is kaptunk, a szülők segítettek felvágni. 

    Államosításkor kirúgtak minket a zárdából, mert az iskolával egybe volt építve. A polgári zárdában mi kaptuk az országban az első felszólítást, hogy hagyjuk el a zárdát. Felmentünk a főnöknővel a Czapik érsekhez, hogy mi ilyenkor a teendő. Ő azt mondta, hogy az utcára nem tehetnek ki bennünket, de ha adnak egy másik lakható épületet, akkor abba átköltözhetünk. 

Visszamentünk, a tanácson jelentettük a felső utasítást, és akkor kiutalták nekünk a legényegylet épületét. Drótot raktak elénk, hogy elessünk, amikor hurcolkodtunk, a zárda kápolnáját próbáltuk átmenteni a templomba. Engem a plébánián helyeztek el Agrikola nővérrel együtt, mert nem fértünk el a rendelkezésünkre álló kis helyen. 

    A plébániától két-három hold földet is kaptunk, de Polgárnak olyan szikes talaja volt, hogy ha belevágtuk a kapát, az visszaugrott. Kukoricát meg napraforgót termesztettünk. Elmentünk egyszer kapálni az egyik tanítványunk szüleihez. Fehér fátyolban, kötényruhában mentünk, üdítőnek meg egy kis szódabikarbónás, ecetes vizet vittünk magunkkal. Ahogy bandukoltunk az úttesten, egyszer csak lefékezett mellettünk egy dzsip, kiugráltak belőle a rendőrök, faggattak, hogy milyen rémhíreket terjesztünk, a főnöknő meg mondta, hogy mondjanak már valamit, mit terjesszünk, mert mi nem tudunk semmit. Kérdezték, hogy hova megyünk, mondtuk, hogy kapálni, erre elkapták a kezemet, és megnézték, hát, éppen pihent volt a kezem, mert előtte egy ferences atya nyolc napos lelkigyakorlatot tartott nekünk. Kérdezték, hogy miért nem megyek férjhez, a főnöknő meg válaszolt, hogy nincs, aki elvegyen, mire rögtön ajánlkoztak is. Azzal engedtek el bennünket, hogy csak menjünk, majd megnéznek bennünket. Fél óra múlva jöttek a tanyára és megfenyegették a gazdát, meg a feleségét, hogy ha nem küld el bennünket, akkor őket viszik el. Azt mondták, adjanak a papok munkát, ne a népen élősködjünk. Varrtunk onnantól kezdve, emlékszem, egyszer egy menyasszonyi ruhát nekem kellett felpróbálnom. Gomblyukakat varrtam órák hosszat, azt nagyon jól tudtam. 

    A szétszóratáskor kiskertbe ment ki Margitapusztára Dunai Karola, meg még egy lány, Görbeházára meg Antida nővér, hogy kevesebben legyünk. Akkor már lehetett, hallani, hogy a nővéreket össze fogják szedni. Írtak édesanyámék, hogy jöjjek haza, mert náluk nagyobb biztonságban lennék. A kántorunk feleségének a kölcsön ruhájában, meg egy kongreganista asszony fejkendőjében mentem haza. A Polonkai Panni nővérünk szüleinél aludtam, ők kísértek ki az állomásra. Rihárdisz nővér, meg egy páran még ott maradtak, onnan nem internálták a nővéreket. 

    Otthon segítettem szüleimnek egy darabig. Badalik veszprémi püspök úr ezután elment tisztelendő anyához, hogy nővéreket kérjen ostyasütéshez, meg az egyéb munkákhoz. A püspökségeken még hordhatták a nővérek a zárdaruhájukat, nem kellett kivetkőzni. Dolgoztak ott domonkos nővérek is a háztartásban, volt egy Isteni Szeretet Leánya, meg egy angolkisasszony is, de az irgalmasok a számvevőszéken nem vállalták tovább a munkát. Ildefonza anya oda disponált bennünket Elza nővérrel, visszaöltöztünk szépen. A palotában az alkalmazottak helyén laktunk, a plébánián meg sütöttük az ostyát, előkészítettük a liturgiát, varrtuk a reverendákon a gomblyukakat. Mondták is ránk, hogy békeapácák, de nem volt igaz. Badalik püspököt el is hurcolták 1958. augusztus 15-én Pétery püspök úr mellé. Éppen az ünnepi ebéd után fagylaltért küldött minket a püspök úr Piéta nővérrell. Mire megjöttünk, már javában folyt a házkutatás. A fagylalt már nem kellett senkinek. Nekünk nem lett semmi bántódásunk, ott maradhattunk a palotában. Egy idő után letettük a zárdaruhát, mert nagyon fárasztó volt mosni, keményíteni, a nehéz ruhában ostyát sütni, meg állandóan öltözködni, mert a városba nem mehettünk ki benne. Velem volt Paula és Célia nővér, a többire már nem emlékszem. Majdnem húsz évig laktam itt, 1978. április 1-ig, nyugdíjas koromig. Akkor Celldömölkre mentem családhoz. Két bátyám már meghalt addigra, sokat gondoztam őket. 

    1990-ben a Kékesen gyógyítgattam az asztmámat, akkor lett meg az alapkő-letétel itt, Csepelen. Azon nem voltam ott, de a szentelésen, 1992. augusztus 16-án már igen. 

Augusztus 22-én költöztem be. A családban addigra már mindenki elment, és a Jóisten megadta azt, hogy visszajöhettünk. 
Minden kicsiségben megtapasztaltam az isteni gondviselést, és nagyon tudtam örülni minden ajándékának. 

Epifána nővér Csepelen, a rendi szociális otthonban halt meg 2010. júliusában.  R.I.P.