Kalocsai Iskolanővérek

"Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Kalocsai Iskolanővérek - "Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Ermelinda nővér

"Soha nem bántam meg, hogy nővér lettem, soha, egy pillanatig se. Ha még egyszer születnék, akkor is ezt választanám. Üzenem a fiataloknak, hogy érdemes hűségesnek lenni, mert nem fogják megbánni."

M. Ermelinda nővér      

    

Szélbereki vagyok, bácskai születésű. 12 éves koromban édesanyám már dolgozni vitt magával, mert szegények voltunk. Hat év munka után Verbászra kerültem, ahol az unokanővérem, Alojzia nővér élt. A főnöknőnek, Hilda nővérnek megmondtam, hogy nekem az a vágyam, hogy nővér lehessek. Elvitt magával Topolyára tisztelendő anyához, aki engedélyezte a belépésemet Újvidéken. Az oroszok bejövetelekor hazaküldtek bennünket. Mikor hazaértem, a partizánok a faluban lévő összes fiatalt elvitték Oroszországba, engem viszont a Szűz Anya megóvott: a szobánkban a kályha mögött reszkettem, és míg a többieket összegyűjtötték, a mi házunkat kihagyták. Minden településről elvitték a svábokat kényszermunkára, oda nekem is mennem kellett. Két éven át repülőtereken árkokat ástunk, kukoricában dolgoztunk, disznót etettünk. Az ázott ruha rajtunk száradt meg, fűtetlen szobában, szalmán aludtunk.

Egy másik jelöltünk testvére vitt át a határon. Katymáron befogadott bennünket egy néni éjszakára, majd egy éjjel a plébánián aludtam. A plébános úr útbaigazítása alapján elgyalogoltam Kunbajára, ahol Gertrúdisz nővér élt. A testvérével együtt dolgoztam a lágerben. Amikor megérkeztem 1946. október 6-án, a tisztelendő főnöknővel éppen a litániára igyekeztek a nővérek. A kamrában szállásoltak el egy darabig. Nem tétlenkedtem, rögtön nekiálltam az udvart söpörni, meg a konyhán segítettem. A rajtam lévő rossz ruhákat mind elégették. A főnöknő, tisztelendő Jozefin vett nekem három ruhát, odaadta a saját cipőjét, harisnyáját. Vásárolt nekem nagy, fonott ruháskosarat, teletette mindennel, amire szükségem lehetett. Nagyon szeretett, sokat segített rajtam. Megígérte, hogy ha egy évig náluk maradok, akkor utána felvisz engem Kalocsára, de nem így lett, mert időközben leváltották, és az új főnöknő vitt fel.

Kalocsán Anzelma nővér lett a mesternőm. Áttettek a posztulatúrába, mert Újvidéken én már több mint egy évig jelölt voltam. Szilvána nővér a pincét bízta rám. A konyhán Konradina, Fridolina és Evalda nővéreknek segítettem mosogatni, de megmutatták azt is, hogy hogyan kell tésztát nyújtani, süteményt sütni. Egy alkalommal palacsintát sütöttünk egyszerre tíz serpenyőben egy másik jelöltnővel. Szerették a munkát rám bízni, mert ügyes voltam, annál, a családnál, ahol gyerekkoromban hat évig szolgáltam, sok mindent megtanultam, csak hát itt egészen másképpen kellett. Magamtól tanultam meg magyarul írni és olvasni. Könyvekből néztem ki a szavakat.

1948-ban öltöztem be 13 társammal. A noviciátus végén Izsákra helyeztek. Agnella nővér volt a főnöknő. Egy pici kántor-lakásban laktunk hárman, később már csak ketten, mert a harmadik nővért elhelyezték. A főnöknő volt a sekrestyés, én takarítottam a templomot, meg harangoztam, létrán kellett felmennem a toronyba naponta legalább hússzor. Asztmát kaptam a sok lépcsőzéstől a hideg időben. A plébánián kimosott templomruhákat hazahordtuk, térdelve, nyújtódeszkán vasaltam, mert asztalunk sem volt. Egy nap átjött a plébános, figyelmeztetett bennünket, hogy szerzetesi ruhában ne menjünk ki az utcára, és akkor nem visznek el. Egy rendőr ismerőse súgta meg neki, hogy mi van készülőben. Ez 1950-ben történt.

Másfél év után 1951-ben az egyre romló asztmám miatt Kiskőrösre helyeztek. Itt ugyanazt végeztem, azzal a különbséggel, hogy nem kellett a toronyba másznom: a harangozást meg lehetett oldani az orgona mögül. A temetőcsősz házban laktam Szilárda nővérrel. Telente, ha a temetőből át akartunk menni a templomba, először egy órán át havat kellett lapátolnom. Itt négy évig voltam. Nem vittek el bennünket, de a zárdaruhát le kellett tenni. Amikor megláttak a helybéli hívek civil ruhában, sírtak, és aznap még több pénzt tettek a perselybe. Egyszer meglátogatott minket Teréz néni, és feltűnt neki, hogy milyen sovány vagyok az asztmám miatt. Szólt tisztelendő anyának, akinek az utasítására két hét múlva összecsomagoltam és elutaztam Pécsre. Három évig, 1955-58-ig laktam Pécsett, de az asztmám egyre súlyosbodott. Végül Verőcére kerültem. A konyhára tettek dolgozni. Nagyon jól éreztem magamat, mert a jó levegőtől elmúlt az asztmám. Egyetlen egyszer fulladtam csak a negyven év alatt. Tünetmentes vagyok, de ha kiteszem a lábam, rögtön fulladni kezdek. Húsz év munka után, 55 éves koromban mentem nyugdíjba.

Terezina nővért rendszeresen megkerestem szabadnapjaimon, de ez abbamaradt, mert kezdődtek a kihallgatások. Kitelepülő rokonaim ki akartak vinni magukkal, de én itt akartam élni. 1963-ban azután útlevelet kértem, mert meg akartam látogatni a testvéreimet. Útlevelet nem kaptam, csak az lett a vége, hogy többször beidéztek elbeszélgetésre Budapestre, Érdeklődtek sok nővér felől, de én csak a konyhai dolgokról beszéltem, így azután a kihallgatások lassan elmaradtak. Terezina nővér Ediltrúdnővérrel lakott együtt. Őket gyakran meglátogattam. Teréz nővér is meglátogatott, de ezt a kihallgatásoknál letagadtam. Kérdezték az elöljáróim nevét, de mondtam, hogy nem tudom. Azt felelték, hogy ha én nem mondom meg, majd más megmondja.

Isten különös kegyelmének tartom, hogy mindig nővérek között lehettem. Azért is hálás vagyok, hogy hűséges maradhattam az Istenhez. Soha nem bántam meg, hogy nővér lettem, soha, egy pillanatig se. Ha még egyszer születnék, akkor is ezt választanám. Üzenem a fiataloknak, hogy érdemes hűségesnek lenni, mert nem fogják megbánni.

Ermelinda nővér 2013. június 21-én Verőcén elhunyt. R.I.P.