"Megtapasztalhattam, hogy ha az ember beleveti az erejét a munkába, az Isten hozzáadja a többit" 

M. Patróna nővér 

   Mezőkövesden laktunk, én Kalocsán tanultam a nővéreinknél. Marcellina nővér volt akkoriban a ruhatáros, elhatározta, hogy beimádkoz engem apácának, én meg szabadkoztam, hogy Isten őrizzen meg attól. Harmadévesen aztán mégis elhatároztam magam. Otthon is elmondtam, de édesapám hallani sem akart róla, azt mondta, biztosan az apácák beszélték tele a fejemet. Leképesítőztem, eltelt egy év, édesapámék küldtek mindenhova szórakozni: a nagynénémékhez, nagymamáékhoz, Pestre, Miskolcra, hogy kiverjék a fejemből a dolgot. A rokonok megértőek voltak, a moziban is olyan filmet néztünk, hogy az Úr katonája…Édesapám utolsó kikötése az volt, hogy majd októberben, ha 24 éves leszek, beléphetek, de még előtte júliusban meghalt. Kedden eltemettük, én pedig csütörtökön felvételi kérelmet írtam a karmelitákhoz. Édesanyám kérésére viszont mégis csak ide jelentkeztem, a mi rendünkbe, mert a nővérem is, meg én is itt végeztünk. 39–ben halottak napja után léptem be, 24 évesen, hogy édesapám utolsó kívánságát is teljesítsem.

   A posztulatúrában a mesternő felügyeletével mondtuk a zsolozsmán kívül ugyanazokat az imákat, mint a nővérek. Mindennap két oktatásban volt részünk, egyébként dolgoztunk, kézimunkáztunk, segítettük a növendékeket a felkészülésben, meg ami még adódott. 40. július 14-én öltöztem be 23 társammal, Szent Bonaventura napján. Nagyon jó volt a novíciátus, bár szigorú napirend szerint éltünk, és csak a mesternővel beszélhettünk. Fogadalmat 32-en tettünk, mert az időközben felszabadult Bácskából átjött novíciákkal kiegészült a csapatunk. A politikai helyzet miatt volt egy kis huzavona a dispozíciók körül, mert Bácska sok új tanerőt igényelt volna, de az elöljáróság mégis a továbbtanulások mellett döntött. Így szereztem én is mezőgazdasági szaktanító oklevelet, majd egy három hónapos tanfolyammal átminősítettek szaktanárnak. A félegyházi gazdasági iskolában tanítottam az államosításig. 44-ben beköltözött a katonaság a zárdába, azt rebesgették, hogy a magyar-német vezérkar is itt fog megszállni. Javasolták, hogy menjünk el onnan, mert bombázni fogják a házat. Engem az Antonella nővér édesapja vitt haza a lányával együtt, de másnap már tovább kellett mennünk a belövések miatt. Pesten kötöttünk ki egy katonakórházban, itt összeakadtam a bátyámmal, aki bevetésre várt, és nem engedte, hogy ápoljuk a sebesülteket. Az ő feleségével és apósáékkal kerültünk le Mezőlakra, konyhai munkára. Debrecen környékéről való családokra főztünk, akik a háború miatt kényszerültek kitelepülni. December 27-én bevagoníroztak minket a németek, átvitt a vonat a határon, míg végül Ausztriában, egy iskolában találtunk szállást. Egy ciszter atya vett minket pártfogásába, a kármelita harmadrendi nővérek kirchdorfi kórházában ápolónői állást szerzett nekünk. Ott felvehettük mi is a rendi ruhánkat, és együtt zsolozsmázhattunk a többiekkel. Öt hónapig, 45 januárjától májusig a hadifoglyok fa barakkjában laktunk, majd az első adandó alkalommal hazafelé indultunk. Az amerikai katonák kíséretében néhány óra alatt eljutottunk Sopronig, de Soprontól Budapestig egy hétig tartott az út. Minden állomáson több órát álltunk. Székesfehérváron leszálltunk Antonella rokonait meglátogatni, és ez alatt a vonatunk elment. Alig győztük utolérni gyalogosan. Pesten a Mária utcában összetalálkoztam a nagymamámmal, aki megtáviratozta a családjainknak szerencsés hazatértünket. Félegyházán beszámoltunk a tisztelendő Tiburciának élményeinkről, aki fájdalmas hírt közölt: Antonella édesanyja meghalt időközben. Együtt utaztunk el Nagykőrösre a temetésre, orosz katonákkal teli vagonban. Egy vasutas és egy postás védelmezett bennünket, ez utóbbiról kiderült, hogy a kalocsai házunk fűtőjének, János bácsinak a fia.

   Nehéz idők voltak, az infláció miatt tojás volt a valuta, 13 felé laktunk mi, nővérek, gyerekekkel együtt, kocsmában, kapualjban tanítottunk. Az albérletben egyszer fél éjszakán át az ágyam mellett térdepeltem, hogy ránk ne rontsanak a kint randalírozó oroszok. A háború után államosításig még tanítottunk. Utána Félegyházán Blandina nővér 180 holdas földjén, meg a fiatal növendékekre hagyott 30 holdas tanyán szedtük a répát, törtük a kukoricát. Államosítás után Kalocsára helyeztek a kisszeminárium épületében lévő zárdába. Tizenkettőnk közül csak Natália nővér kapott fizetést, 419 Ft-ot, de abból nem élhettünk meg. A kisszeminárium 2,5 holdas kertjét béreltük hát felében, és nekem a kerti munka összehangolása lett volna a feladatom, amihez nem éreztem sok tehetséget, pedig az iskolában elméletben tanultuk. Itt is megtapasztalhattam, hogy ha az ember beleveti az erejét a munkába, az Isten hozzáadja a többit. A Szent Szív Otthon kertészetében egy nagyon aranyos idős nővér felnevelt nekünk 4000 palántát, én jártam ki neki segíteni. Vittük a magot, és kiskocsival toltuk haza a növénykéket. Olyan gyönyörű termésünk volt mindenből! A fele a szemináriumot illette, de a mi részünk is olyan sok volt, hogy a mindenkori piaci áron abból is eladtuk a fölösleget a teológusoknak. Közben egy nővér bolgár kertészetet akart, de nem jól számította ki a víz lefutását, ezért nagy fáradtsággal kellett felásni még fagy előtt a földet. '50-ben Kaposvárra kerültem kiskertbe. 12-en voltunk, kettesével jártunk ki népmissziót tartani, amíg a rendőrök vissza nem zavartak. Kaposváron egy egyházközségi óvoda nagy termében laktunk, emeletes KALOT ágyakon, amit Kerkai atya szerzett nekünk. Az ő gondolata volt a népmisszió, jezsuita atyák tartották a férfiaknak, mi meg a nőknek. Persze nem mindenki. Olimpiadesz nővér miseruhákat javított, a Veritasz az irodát, meg a könyvtárat vezette, egy öreg nővér templomban takarított, ott volt még a Verona, az Eusztólia, az Antonella, a Bóna, a Kalász Ida, aki kántorkodott, meg énekkart vezetett. Purissima volt a főnöknő.

   Az én párom a Viola nővér volt. Egyszer Nyitrára menet Marcaliban várakoztunk, segítettünk a plébánián, amikor megjelent két rendőr, cirkuszolt, és nem akart bennünket tovább engedni. Hamarosan megérkezett a plébános úr is, aki nem tartóztatott minket, mivel a pécsi püspöktől megbízó levelünk volt. Be akartak vinni a rendőrségre, de mondtuk, hogy nincs dolgunk ott, és hazamentünk az első vonattal. Később kiderült, hogy a rendőrség kiment Nyitrára, és gúnyolta a missziónkra összesereglett népet, hogy az apácák becsapták őket, hiába várakoznak, nem jönnek. Éjjel meg felverték azt a családot, akinél a szálláshelyünk lett volna, hogy ők a nővérekkel akarnak találkozni. Ez volt az utolsó alkalmunk. A többiekkel sokszor a vonatban találkoztunk, egyszer láttuk, hogy a Zefirinát kísérik a rendőrök. Mindez 50 végéig tartott, akkor már szétszóratás volt, csak minket nem vittek el, kimaradtunk a szórásból. A missziók betiltásakor Bakics apát úr mindnyájunkat elhelyezett valamilyen munkakörben, persze civilben jártunk már. Ő mindig törődött velünk, aggódott, nehogy elvigyenek minket. Később kijött egy rendelet, hogy háromnál több szerzetes nem maradhat ugyanazzal a plébánossal munkaviszonyban. Veronával a Jézus Szíve plébániára kerültünk, mostunk, vasaltunk, takarítottunk, Verona még kántorkodott, Dália nővér meg főzött. A Purissima, a szakácsnő, meg az Ida maradt a régi helyünkön, a Zefirina meg a kaposvári irodában dolgozott.

   '52-ben éppen biciklivel voltam a szomszéd faluban tejért, amikor meglátogatott minket M. Angelika nővér, hozva tisztelendő anya üzenetét, hogy Hejcére helyez, szociális otthonba. Pünkösdkor kaptam meg a táviratot, hogy költözhetek azonnal, de előbb még Jászberényben képzésben fogok részesülni. Hatvanban kellett volna Erna nővérhez felszállnom éjjel egykor a vonatba. Másnap reggel ellenkező tartalmú táviratot kaptam, hogy Jánoshidára menjek, és én szófogadóan úgy is tettem. Jánoshidán mindössze egy hónapot maradtam, mert azt az állami férfiotthont felszámolták. A férfiakat Pannonhalmára szállították, és a ház költségvetésén és berendezésén létesítették a hejcei nővérotthont. Mindezt a Szeretetszolgálat papi dolgozói intézték (Szörényi Gábor), de mindent felszentelt kezek raktak a helyére is, mert Brezanóczy atya, püspöki helynök kérésére sok pap segített nekünk, hogy bepakoljunk az egykori kassai egyházmegyéhez tartozó szemináriumi épületbe. Ide internálták Pétery püspök urat '53-ban, 15 évet tartózkodott a házban. Rengeteget dolgoztam itt, hátgerincsérvet is kaptam. Nappal házimunka, éjjel könyvelés, mert 50 fő után nem adtak könyvelői státuszt, csak gondnoknőnk volt. Aréta nővérünk a mosóházban, Antigón a konyhában volt, három vincés nővérrel és egy lazarista testvérrel dolgoztunk együtt. A vezető irgalmas rendi nővér volt. Később odainternálták a kármeliták provinciálisát, és még egy püspök atyát, úgyhogy lelkiségben nem volt hiány. A miskolci szocpolosok sokat piszkáltak minket. Az egyik ellenőrzés du. fél négytől másnap három óráig tartott. Mindenbe belekötöttek, ledekázták a lisztet, a cukrot, vádaskodtak folyton. A gondnoknőnket akarták kitenni, mert ő azelőtt a szeminárium szakácsnője volt, és ennyi „megbízhatatlan” ember nem lehetett egy helyen. Kötelességemnek tartottam, hogy védjem őt, mert tiszta kezű embernek tartottam, de nem tehettem semmit: fegyelmi eljárást indítottak ellene, és kizsuppolták. Júniustól márciusig egy fillér fizetést sem kaptunk a Szeretetszolgálat és a miskolci szociálpolitikai előadó közötti huzavona miatt. Az állam nem akarta, hogy egyházi alkalmazottak legyenek Hejcén. Később megegyeztek, és akkor visszamenőleg megkaptuk a fizetésünket, mindenkit kineveztek egyházilag, csak engem nem. Felkínáltak a szomszédos Abaújszántón egy mezőgazdasági iskolai állást, ott havonta 1200 Ft-ot kereshettem volna a 200 helyett, de nem fogadtam el, egyházi dolgozó akartam maradni. Pedig még egy papírt is kaptam, hogy a képesítésemmel hasznos tagja lehetek a társadalomnak.

   El kellett költöznöm, hogy Pesthez közelebb legyek, ahol a gyógykezelésemet végezték. 15 éven át éjjel gipszágyban voltam, nappal meg fűzőben meggörnyedve. Vácra kerültem '54-ben a nővérek másik szociális otthonába, itt dolgoztam könyvelőként '81-ig. A szakácsnő, a mosónő, két házi munkás mind nővér volt, Precióza nővérünkkel is együtt dolgoztam. Az ápolt nővérek nagyon aranyosak voltak, az egyik vasfűzős, ortopéd cipős teát főzött a többinek, mindenki halálos ágyánál ott ült. Utolsó pár évben nyugdíjasként Hévízre költöztem, előtte is hét éven át minden nyáron ott gyógykezeltettem magamat, helyre is hoztak szépen, húzták a gerincemet súlyokkal. A Szeretetszolgálat kötelékében egy papi otthonban dolgoztam Józsa nővérrel, meg egyszer-egyszer lejött segíteni a Krizosztoma és a Verona. Bevásároltam a reggelihez, takarítottam. Bertina nővér is minden nyáron ott volt, igényelte a közösséget. Könyörgött, hogy menjek hozzá lakni a József utcába, ami be is következett '81-ben, mert trombózist kapott.  Később ő szociális otthonba lépett, én meg ideköltöztem a Mária utcába.