Kalocsai Iskolanővérek

"Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Kalocsai Iskolanővérek - "Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Precióza nővér

"Az a buzgó ima ragadott meg, amit láttunk tőlük reggelente a szentmisén." 

M. Precióza nővér

 

    "Tiszapolgáron zárdába jártam iskolába, ott kaptam hivatást a nővérektől. Nyomorúságos vékony, vézna gyerek voltam.  Az a buzgó ima ragadott meg, amit láttunk tőlük reggelente a szentmisén. Alexandrina nővér volt a prefektánk. Szívgárdát is vezettek a nővérek, én is oda jártam. A kézimunkát kicsi korunktól fogva tanították. Magunk készítette díszkendőt kellett beadni mindig, erre jegyet is kaptunk. Ötödik-hatodik elemiben aztán vittek bennünket gazdasági továbbképzőbe: kerti munkára, konyhába. Itt találkozhattunk a házi munkát végző nővérekkel, nagyon kedvesek voltak, úgy bántak velünk, mint édes gyerekeikkel. Elgondolkodtam akkor, milyen jó nekik, tiszták, kedvesek és még velünk is szóba állnak. A hatodikba húsvétig jártam a háború miatt. Édesapámat elvitték katonának, ekkor csatolták el a Bácskát. Édesanyámmal maradtunk otthon ketten gyerekek, de ő beteg volt. Leesett a padlásról, veséjét megütötte, meg aztán egyedül kellett dolgoznia a tanyánkon Polgártól nyolc kilométerre, amit édesapám a szüleitől örökölt. Édesanyám aratás közben napszúrást kapott és elveszítette a látását. Akkor újra kórházba kellett mennie és minket elvittek a nagyszüleinkhez. Mindent eladtak és bevitték a Takarékba. A nagymamáéknál újra szentmisére járhattam, mert előtte a tanya messze volt és ott találkozhattam újra nővérekkel. Amikor megint hazakerültünk, Klarencia nővér látogatóba érkezett a rokonaihoz és akkor megkérdeztem édesanyámat, mi volna, ha én is nővér lennék. Azt mondta, hogy nem tud fizetni értem, de kérdezzük meg a nővéreket, hogy mi ilyenkor a teendő. Elmentünk a zárdába, Alexandrina nővér nyitott ajtót, összecsapta a kezét és azt mondta: tudtam, hogy visszajössz. A főnöknő viszont fejletlennek, soványnak talált, azt akarta, maradjak még otthon legalább négy évet erősödni, mire én elsírtam magamat. Akkor megsajnáltak, adtak nekem papírt, ceruzát, hogy írjam le, amit a szívem súg, és küldjem el tisztelendő anyának, hogy döntsön ő az ügyemben. Ez 1938. szeptember utolsó hetében volt. Október 11-én kaptam meg a választ, a tisztelendő anya igent mondott. A Szűzanya segített ebben, az bizonyos, mindig őt kértem, hogy védjen meg, segítsen. Édesanyám felajánlott a Szűzanyának és a Bernadett nevet adta nekem, mert egy Mária-kilenced alatt születtem meg.

    Polgáron kaptam meg a jelöltgallért egy másik lánnyal együtt, akiről nem is tudtam, és együtt indultunk Hőgyészre. Ott levitt a tisztelendő Klarissza főnöknő engem a mosókonyhába, a mosóházi nővér meg összecsapta a kezét, hogy ő munkaerőt kért, nem gyereket.  Betettek a harmadik polgáriba, esti tagozatra, nappal pedig portás voltam, Tekla nővér mellett. Sok vendég nővérünk volt, takarítani is kellett rájuk, fűteni, meg ellátni őket. Lassan ment minden, Tekla nővér magyarázta, mit hogyan kell, jószívű volt, de kemény, mindenről beszámoltatott. Tejet itatott velem, hogy erősödjem, de én csak fogytam, meg majd felbuktam az álmosságtól, mert este tanulni is kellett. Klarissza nővér látta, hogy gyenge vagyok, három nap gondolkodási időt adott, hogy eldöntsem, házi jelölt leszek-e, de akkor haza kell mennem erősödni, vagy iskolás nappalin, de akkor a szüleimnek fizetni kéne valamit. Három nap múlva úgy éreztem, hogy én házi nővér szeretnék lenni, mert azoknak több az idejük a Jóistennel foglalkozni. A főnöknő meg hazaküldött volna pihenni, de aztán mégis úgy döntött, maradjak még egy hónapot, és végezzem csak a napi teeendőket az iskola nélkül, aztán majd meglátjuk, mi az Isten akarata. Így minden jobban is ment, mert éjjel kialudhattam magamat, felszabadultam, és a hónap végére négy kilót felszedtem. Nem is kellett hazamennem, itt maradtam két évig. Két év múlva tisztelendő anya vizitációba jött Hőgyészre, és áthelyezett Kalocsára a portára. Itt négy évet töltöttem, hármat aspiránsként, egyet posztulánsként.

    '43-ban nem akartak beöltözésre engedni, mert édesapám még katona volt és gondoskodnom kellett volna öcsémről, ha édesanyámmal valami történik. Tisztelendő Angelika tanácsosnő fogalmazott hát egy levelet az én nevemben édesapám katonai főnökének, hogy engedje haza őt öt év katonai szolgálat után beteg feleségéhez és fiához, hogy én beöltözhessek. Lemásoltam a levelet és betettünk a borítékba egy csodás érmet is. A lelkigyakorlat előtti este jött meg a távirat édesanyámtól, hogy édesapám otthon van, nem kellett az orosz frontra mennie, elengedték. Szóval a beöltözésemet is a Szűzanya intézte el, édesapám elmondása szerint a katonai vezető szívét a borítékból kieső csodás érem lágyította meg. Novíciátban nagyebédlős voltam, mert a Nikandra nővér megbetegedett. '44-ben tettem fogadalmat. Amikor felvezettek minket a klauzúrába, megkaptam a dispozíciómat Budapestre. Pontosabban elvállaltam, mert ott már erősen bombáztak és egy emiatt idegileg kikészült idős nővért kellett felváltanom. Tisztelendő anya kérdésére gondolkodás nélkül elvállaltam és másnap már utaztam is. Az ebédlőbe tettek 120 kollégistához, 40 diák nővérhez, 30 nővérhez és a nálunk ebédelő tisztviselőnőkhöz. Az ebédlő ott volt, ahol most a kápolna, a konyha a mostani társalgó, a vendégszoba helyén pedig az étellift. Azzal vittük fel az nővérek emeleti ebédlőjébe az ételt. Több turnusban étkeztek a diákok, így elfértünk. 7-10-ig reggeliztek, 12-17 óráig ebédeltek.  A közös vacsora nyolckor volt, ekkor Terezina nővér lejött a diákok közé és azok megbeszélhették vele az ügyes-bajos dolgaikat. Máskor is megkereshették személyesen, de ekkor mindenki odamehetett hozzá. Egyedül voltam ebédlős, de a diákok mindig segítettek. A konyhások megfőztek és az én feladatom volt melegen tartani az ételt, elmosogatni, takarítani.

    A kápolnában mindig volt imádkozó, megszervezték az állandó szentségimádást, mindenki a munkakörének megfelelő időpontot választott. Szép énekes szentmisék is voltak reggelente, a zenész diákok énekeltek, muzsikáltak. A diákok nagyon megszerettek minket, államosításkor addig nem akartak elmenni, amíg a nővéreket ki nem dobják, de őket dobták ki először. A záró szentmisén sírva énekelték a Te Deumot. Még a háborús időben a bombázások alatt 70 gyerek, 40 nővér maradt itt, nekünk kellett őket ellátni. A pincében 7 piarista atya volt velünk, misénk minden nap volt. Két orosz tiszt szállásolta el magát a portán, azok rendesek voltak, akkor senki sem bántott bennünket. Az orosz katonák a bombázáskor még a törmeléket is ellapátolták és segítettek nekünk kivinni a baross utcai tehervagonhoz. Úgy hívtak minket, hogy templomi lányok, még ennivalót is hoztak nekünk. Az államosítás után aztán az ávósok másabbak voltak. Meglepetésszerűen éjszakánként érkeztek, zaklattak minket, sorban igazoltattak bennünket, próbáltak maradásra biztatni, besúgókat kerestek. Tele voltunk lehallgatókkal, ezért egymást sem tudtuk figyelmeztetni. Az ebédlőbe beszállásolták magukat durva suhancokkal, gorombáskodtak, mulattak, ittak, zörögtek. Éjszakánként apáca, meg papi ruhába öltöztek, Mindszenti bíboros urat csúfolták ki, és egy nótát énekeltek, hogy 'Ábrahám kebele jó falatokkal van tele, nem baj, ha éhezel, a mennyben majd mindent élvezel', és a refrén az volt, hogy dögöljenek meg. A harmadik emeletről vaságyakat dobáltak le, székeket.

    Alexia nővér mostani szobájában akkor varroda volt, ott papi ruhák javítását vállaltuk a férfi szerzetesek részére, dolgoztunk, bár a nővérek szegények idegileg nagyon kikészültek. A nővérek közül Vanda, Domina nővér él még, ők is tudnának mesélni. Így akartak minket felkarolni a jezsuita, meg a piarista atyák, mert az ávósok lassan kiéheztettek volna bennünket. Jártak minket gyóntatni és bátorítottak, hogy tartsunk ki hűségesen. Mondták, hogy nem szabad az ávósoknál semmit aláírni, és ne fogadjunk el tőlük se enni-, se innivalót. Figyelmeztettek, hogy egymással nem szabad majd leveleznünk, és hogy milyen lesz az ávós kihallgatás. Tisztelendő Ildefonza anya akkor '49 novemberében Görbeházára helyezett kiskertbe, annak ellenére, hogy a Rédei plébános úr és az ottani három nővér már akkor zaklatásnak volt kitéve. Teréz néni aggódott miattam, hogy mi lesz az idegrendszeremmel.  Vályogházban éltünk ott, nem volt betapasztva, minden vizes volt, penészes. Karácsonykor elvitték a plébános urat, mert a templom előtt Internacionálét éneklő kommunisták előtt nem vette le a kalapját, amikor beteghez vitte az Oltáriszentséget. Nagyon kegyetlenül megkínozták, Füzesabonyba került kiszabadulása után. Ott maradtunk pap nélkül, vasárnaponként Polgárra mentünk be misére, míg húsvéttól kaptunk kisegítő papot.

    '50-ben kértük tisztelendő anyától az örökfogadalmat. Violanta nővér volt a főnöknőnk, neki kellett volna felkészíteni a fogadalomra, de ő félt a legjobban, így hamarosan elment. Utána az Antida nővér is elment, ekkor tisztelendő anya odahelyezett még egy nővért, mert nem bírtam egyedül a munkát, akkor lett kész a templom és a plébánia épülete, nagyon sok dolog volt vele. Végül csak ketten maradtunk. Az egri érsek úr biztatott bennünket, hogy keressünk valamilyen más megoldást, végül édesapám jött el értem, bár már nekik sem volt házuk, kuláknak minősítették és kitelepítették őket egy szükséglakásba. Máriabesnyőn tettem le az örökfogadalmat Angelika nővér kezeibe, akit tisztelendő anya bízott meg. Felvitt egy külön helyiségbe, egy kis folyosón ott volt az Oltáriszentség, feléje fordultam, és úgy mondtam el a fogadalom szövegét, sietve. Kicsit imádkoztunk előtte csendben, Angelika nővér azt mondta, minden ünnepélyesség most a mennyben zajlik le, gondoljak arra, hogy a sok kedves nővér a falon túl most csendben imádkozik. Sokan tehettek ott fogadalmat, de ezt nem volt szabad tudnunk. 28 féle szerzetből voltak ott, koszosan, gyűrötten, volt, akit a hálóruhájában hoztak el. Nekem kedvem lett volna ottmaradni. Mire hazaértem, a másik kedves nővért, a társamat már hazavitte a bátyja, én maradtam egyedül. Azután megkért a plébános úr, hogy segítsek ki a plébánián, de itt nem sokáig voltam. Terezina nővér azt írta, jöjjek el, mert fiatal nővérként nem maradhatok egyedül a plébánián, ehhez érseki engedély kellett volna. Azt mondták, menjek vissza a szüleimhez. Plébános úr még huzakodott, de Teréz néni ragaszkodott hozzá, hogy menjek fel hozzá Pestre. A Gellért-hegyen lakó Romániából áttelepült térképrajzoló házaspár 13 hónapos gyerekére kellett vigyáznom, de alig voltam ott három hónapig, amikor bevittek a XI. kerületi kapitányságra, hogy tegyem le a nővér nevemet, a Bernadettet, pedig az a keresztnevem. 24 órán belül el kellett hagynom Budapestet és elveszítettem a lakhatási engedélyemet. A szállásadóim kifizették volna az 5000 Ft-ot értem, hogy visszavonják a rendelkezést, de az akkor nagy pénz volt és én szerzetesként nem köthettem le magamat egy családhoz.

    Bementem a Szeretetszolgálathoz, ott  Szörényi atya azt tanácsolta, menjek Vácra. Kezdték a beteg nővéreket államilag összeszedni, de még szalmazsákokon aludtak és nagyon elkelt a segítség. Kosztot az orosz katonáktól kaptunk, mert nem volt pénzünk, fizetést is csak két év után kaptunk. A sok beteg nővértől sokat tanultam, rossz állapotban voltak, de a szenvedésüket hősiesen viselték, imádságosan, szentül haltak meg. Egymás után sűrűn haltak meg, de hoztak is utánuk mindig. Közgazdasági technikumot végeztem itt munka mellett, azután az élelmezésvezetőit, majd a szakácsnőit és az államháztartásit és persze a könyvelést is csinálni kellett. Először betegápoló voltam itt, azután kertész, mindenes, majd betettek a konyhára, ehhez kellett a sok iskola, hogy szakképzett legyek, megfelelő fizetéssel. Itt voltam 9 évig, majd 60-ban hasonló munkakörben kerültem Jászberénybe, de ott már rendezett körülmények közt működött az állami szociális otthon a nővérek ellátására. Az ávósok persze minden új helyemen meglátogattak, érdeklődtek kedvesen a nővéreinkről, én meg gyanútlanul válaszolgattam. Először Vácott például egy fiatal nő jött tőlük, hogy ő az angolkisasszonyoknál tanult és szeretné ezt, meg ezt a nővért felkeresni és kéri a címét. Akkor kaptam csak észbe, amikor ugyanez a nő megjelent másnap egy fekete autóval és bevitt a rendőrkapitányságra. Abban az évben legalább háromszor előfordult ilyen és én nem tudtam, kinek szóljak és mi ez. Kevéssel utána hallottuk, hogy a Bálint József atyára, aki nálunk evett a konyhán, nagyon rászálltak, házkutatás során sok minden terhelőt találtak nála.  Akkor jöttem rá, hogy ezért kérdezgettek engem a Bálint atyáról, hogy mikor foglalkozik fiatalokkal, hova megy, milyen lelkigyakorlatokat tart. Az volt a jó, hogy én a Bálint atya titkos dolgairól nem tudtam, csak a mindennapjairól.  Akkor aztán bezárkóztam, ők meg nagyon szigorúak lettek. Előtte ígérgettek iskolai előmenetelt, meg a technikumban az igazgató másképpen kezdett el velem viselkedni, mintha családtagja volnék. Utána nagyon kifárasztottak a kérdéseikkel, de szerencsére áthelyeztek Jászberénybe.

    '68-ban találtak megint rám, amikor egy szlovák nővér át akart szökni a határon, de lebukott és találtak nála a kommunista felfogás szerint tiltott irodalmat. Elengedték azért, ő meg visszajött az otthonba. Az ávósok telefonon keresték és a kagylót én vettem fel. A vonal végén úgy mutatkozott be az a valaki, hogy ő xy. atya, én meg dicsértessékkel köszöntem és mondtam, hogy szeretettel várjuk. Ezért bevittek engem is a nővérrel, Varga Erzsébettel együtt, hiába szabadkoztunk. Első nap azt mondták , ne féljek, csak ráömlött a bejelentő lapomra a tinta, azt kéne újra kitöltenem. Másnap Erzsikét már nem vitték vissza, csak engem. Kezdődött a cirkusz. Elém tettek egy képeslapot, amit állítólag a beteg nagynénémnek írtam, hogy ne féljen, nem sokára lesz változás, meg ilyenek. Az én betűim voltak, de én ilyen lapot sohasem írtam. Akkor jutott eszembe, amit Szörényi atya kért, hogy ne írjak alá nekik semmit és ne fogadjak el tőlük semmit. A vallatásban öten váltották egymást, jártak körbe-karikába a gumibottal, meg kínáltak feketével. Én meg sokszor 12 órán át ültem ott pihenés nélkül. Amikor Mihály testvér jött utánam az otthonból és keresett, azt hazudták neki, hogy egy férfivel ülök a kávéházban.  Belém szuggerálták szinte, hogy lázító vagyok, arra lázítottam, hogy ez a rendszer el fog múlni és jön egy jobb. Ott ült a titkárnő és írta a jegyzőkönyvet arról, amit mondtam. Megpróbálták ezeket velem aláíratni, de a Szörényi atya tanácsára nem írtam többet alá semmit. A WC-re is jöttek velem, bezártak, amíg nem végeztem, de itt legalább csillapíthattam a szomjamat tiszta vízzel, amibe nem tehettek semmit.

    Sok lázító képeslapot tettek még elém az én írásommal rokonaimnak, vagy nővértársamnak címezve. Akkoriban voltunk 25 éves jubilánsok, és a képeslapok egy része a fogadalom-újításról és az előtte lévő lelkigyakorlat részleteiről szóltak, még azt is megírták, hogy a kastélyban leszünk elszállásolva, tehát nem csak velem foglalkoztak. Szörényi atya biztatására elmentem erre az alkalomra Kalocsára. Amikor a sok nővér egybegyűlt, a Magyar atya kihirdette, hogy az ÁVÓ nem engedélyezte a lelkigyakorlatot és az újításra csak másnap a zárdatemplomban, zárt ajtók mögött kerülhet sor. Később jöttünk rá, hogy odafelé a vonatban is mellénk szegődtek, a tollukban volt a lehallgató készülék. Ahogy hazaérkeztem, újra bevittek, záporoztak a kérdések, én meg reszkettem és vettem be a Seduxeneket. Akkor már ordítottak, csapkodtak, rugdostak mindent. Nagyon féltem, bár a Szörényi atya bátorított előtte, hogy nem nyúlhatnak egy ujjal se hozzám, amíg nem sikerül valamit rám bizonyítani. Jászberényben 28 féle szerzet volt, vincések, angolkisasszonyok, mindegyikről tudni akartak, ki mikor újít fogadalmat, ki kivel találkozik, mennyi pénze van. Acsarkodva jöttek, hogy nem bírnak ezzel a csoporttal, a vén öreg apácák mindig szervezkednek. Az fájt nekik, hogy a beteg nővérek, ami kis pénzük volt, azt mind a főnöknőjüknek adták és nem tudták ezt nyomon követni. Sok elöljárót elfogtak, megkínoztak, megöltek. Teréz néninél is nagy házkutatást tartottak. Ő fogta egybe a szétszórt nővéreket, mindent elvittek tőle, még a takarékkönyveket is.  Úgy éreztem magam, mintha rendőri felügyelet alatt volnék, akkor vittek be, amikor akartak. Kb. hat évig tartott ez a megpróbáltatás, ráment az ízületeimre, nem tudtam még fésülködni sem. Nem beszélhettem erről senkinek, megtiltották. Bekerültem az uzsoki kórházba, akkor szabadultam meg tőlük. Megműtötték mindkét vállamat és a térdemet is.

    '79-ben nyugdíjaztak idő előtt, kidobtak, rögtön beült a helyembe egy kommunista asszony. Akkor már egy megváltós nővérrel az én szövetkezeti lakásomban laktunk. Továbbra is bejártam az otthonba segíteni, megszoktak, megszerettek a nővérek, 500-nak fogtam le a szemét. Amikor a házi papunk, Ambrus Ottó misézett, kihangosították az egész házban a fekvőbetegek miatt. Csodálatos lelki megnyugvást láttam a betegeken, az atya nagy türelemmel, szeretettel gyóntatta, áldoztatta őket. Hosszan imádkoztunk a haldoklók mellett, naponta a Szűz Mária kis zsolozsmáját végeztük. Sok kedves élményem volt, néhányat elmesélek. Bóna nővérnek is én fogtam halála előtt a kezét; éppen harangoztak. Amikor meghallotta, elküldött szentmisére, hogy ne aggódjam, megvár. Úgy is volt. Minden nővért saját szerzetesi ruhájában temettünk el. Egy halott megváltós nővér mellett imádkoztam, amikor elszundítottam egy kicsit. Megjelent álmomban a nővér és üzent a többieknek, hogy ne féljenek bejönni az otthonba, mert ez a tisztítótűz annak, aki a betegségét békén elviseli. Meg is mondtam mindenkinek. Szentül haltak meg a nővéreink, szinte boldog készületben. Nem volt száraz a munka, mert emberekkel foglalkoztam. Helyettesítettem a beteg utódomat is, a gondnoknő jobbkeze voltam. '90-ben a leányfalui lelkigyakorlaton találkoztam tiszt. Consummata nővérrel, ő hívott be. Mindenki azt mondta, testvérem és a velem lakó nővér is, hogy úgyis szétszórnak újra, nem élhetünk együtt, de amikor Consummata anya már a harmadik levelet írta, akkor azt gondoltam, ez az Isten akarata lehet. Felszámoltam a lakást és azóta itt vagyok a Mária utcában." Precióza nővér utplsó éveit csepeli szoc. otthonunkban töltötte.

M. Precióza nővér 2011. április 1-jén halt meg Csepelen, a Rákoskeresztúri Köztemetőben temettük.  R.I.P.