Kalocsai Iskolanővérek

"Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Kalocsai Iskolanővérek - "Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Veritász nővér

   "Az  életemmel, a helytállásommal akartam bizonyítani a hitemet."

Veritász nővér       

 

1924-ben Kiskunhalason letelepedtek a nővérek, éppen a szomszédságunkban, egy kocsiút választott el csak minket tőlük. A kezdeti nehézségeket is nálunk vészelték át, és azután is sokat szomszédoltam náluk, ha valamit kaptunk a tanyáról, vittem, meg amikor náluk patkányok voltak, a bátyáim csaptak hajtóvadászatot. Így azután a kapcsolat megerősödött. Alfréda nővér, a főnöknő nagyon aranyos volt hozzám, nagyon szerettem. Az a mindenre körültekintő szeretet, amivel felém és a családom felé fordult, példa értékű volt, így a polgári elvégzése után kértem a felvételemet a rendbe.

    Átirányítottak a Constantinumba Kiskunfélegyházára, ott végeztem 1937-ben, majd Kalocsára kerültem. A posztulatúrában Zsófia nővérnél éneket tanítottam. Novíciátus után a világháború Szegeden ért 1939-ben. Földrajz-biológia szakra jelentkeztem, 1943-ban fejeztem be, de ugyanazon a szakon maradtam még egy évet, és megszereztem a tanítóképző intézeti tanár diplomát. Szüleimnél vártam a háború végét, azután feljöttem Kalocsára az örökfogadalomra, de útközben vérhas fertőzést kaptam. 1945-ben Kalocsán az időközben líceummá átvedlett tanítóképzőben és az óvóképzőben tanítottam. Volt osztályom tagjai már valamennyien idősek, de minden évben eljönnek Kalocsára, annak ellenére, hogy utolsó évüket már állami intézeti tanulóként végezték, vagyis nem velünk. Talán éppen amiatt ragaszkodnak annyira hozzánk, hogy éppen ebben a nehéz, nyomorúságos, lelki kényszerrel teli időben kellett tanulniuk. Úgy érezték, hogy sokat kaptak az alatt a három év alatt, na nem tőlem, hanem az egész intézettől. A Mariánum kint volt a jezsuiták rendházának átadott tanuló-részlegében, innen mentem én is "világgá" 1949. júniusában.

    Ancilla tisztelendő főnöknő vezetésével paprikagyárba mentünk dolgozni. Hajóson kukoricát szedtünk, amikor a kezemmel összeszedtem valami fertőzést, felvágták, és így később nem vették igénybe a segítségemet a kukoricatörésnél. 1949. december elején kaptam az átirányítást Kaposvárra, akkor indult meg ott egy lelkigyakorlatos tevékenység. Páter Kerkai jezsuita atya instrukciói alapján irányítottuk az egész tevékenységet, valamint a főesperesi irodában dolgoztam. 1950-ben az apát úrnak át kellett adnom az egyházközségi lakást, mert a hadsereg vette igénybe, én pedig a társaimmal együtt a plébániára kerültem. Apát úr kérésére később eltűntünk nyolc-tíz napra a szüleinkhez, de más bántódás nem ért, nem lettünk lajstromozva, egyéb zaklatásnak se lettünk kitéve. A rendőrségen be kellett jelentkeznem, mert azt elmulasztottuk, meg is büntettek érte ötven forintra. Az akkoriban nagy pénz volt, egész hónapban kerestem 150 forintot. Otthon édesapám időközben meghalt, osztályidegen kuláklistára került nemzetgyalázás miatt 76 éves korában, kilakoltatták, és a következő évet (1952) már nem érte meg. A mosókonyhában ravataloztuk fel. Édesanyám és sógornőm mást se tett, mint a gyerekeknek megpróbáltak kenyeret szerezni, legidősebb bátyám pedig hetente 36 kilométert tett meg, hogy a tanyáról tejet hozzon nekik. Nehéz idők voltak azok. 
Nyolc nap után visszamentem a plébániára, és amikor hallottuk, hogy a nővéreket más házainkból elvitték, akkor én kaptam egy felhívást, hogy menjek Marcaliba tanító családhoz kisegíteni a háztartásban. Nem értettem a főzéshez, a mosáshoz, de a szomszédasszony szíves szeretettel segített, így mindent el tudtam végezni. 1952-ben visszatérhettem a plébániára és apát úr kinevezett segédkántornak a nagytemplomban. A főiskolán mellékszakként az éneket vettem fel, így hibátlanul le tudtam játszani a Szent vagy Uram dallamait. Apát úr oda helyezett egy káplánt, vele jól össze tudtunk dolgozni.

    Kilenc év után magamhoz vettem édesanyámat 1957-ben. Többi testvérem mind állásban volt, nem tudták özvegységében ellátni. 12 éven át éltem együtt édesanyámmal. Valaki feljelentett, hogy két helyen dolgozom: a templomban kántorként, és magán zeneiskolai szolfézs órákat is adok. Választanom kellett, és én az egyházi szolgálatot választottam. Az új esperes úr megígérte, hogy elődjéhez hasonlóan továbbra is folyósítja a béremen felül az albérletemhez a bérleti összeget, de később elállt szándékától, így felmondtam, és a zeneiskolai óvodásaim révén egy kórház véradó állomására kerültem biológusnak. Amikor beadtam a pályázatomat, fél évig figyelembe se vették, mert a szemészet akadékoskodott, de mivel senki más nem jelentkezett az állás betöltésére, így felvettek. Jó helyem lett, bár sokat követeltek. Annak idején tanultam én a csontokról, meg az izmokról, de a vércsoportokról csak annyit tudtam, hogy három van belőlük (akkoriban a negyedikről még nem volt szó). Az egész vérrel kapcsolatos dolgot meg kellett tanulnom 43 évesen. Nem volt egyszerű, szerettem volna, ha a 13 többi asszisztens előtt nem maradok szégyenben. 1962 októberében odakerültem és decemberben már a főorvos úr kérésére a kikerülő orvosoknak kellett előadást tartanom a véralvadás fiziológiájáról. Nagyon bonyolult volt, én is nehezen láttam át, de azért a kevés szakirodalom dacára megbirkóztam a feladattal. Egy nap az osztályon 30-40 vércsoportmeghatározást végeztek az asszisztensek fejenként és nekem azért felelősséget kellett vállalnom. Félve írtam alá, mert ha magam végzem, akkor tudom, mit csinálok, így viszont nagyon meg kellett bízni egymásban. Olykor 1200-as monstre véradásokat csináltunk végig, ott nagyon kellett figyelni, a sok hasonló nevű beteg alkalmat adott a leletek összecseréléséhez. 24 évig dolgoztam itt.

    A nővéreinkkel nem nagyon tudtam a kapcsolatot tartani, mert a munkám folytán nagyon lekötött voltam. Örültem annak, ha vasárnap eljutottam a szentmisére, hétvégéken többször előadásokat kellett tartanom a véradásról. Hallottam, hogy Hajóson valami rendszer elleni demonstrálásba keveredtek a nővérek. 1982-ben mentem nyugdíjba. 1983-tól kijártam a hegyre ahhoz az orvoshoz segíteni, aki engem meggyógyított a bőrbetegségemből. 13 éven át grátisz az asszisztense lettem. 1985-től egy csontritkulásos megbetegedés folytán három ágyékcsigolyám eltört, a doktor úr injekciókkal erősített és rendbe is jöttem. 1998-ban újra belobbant a gerincem, attól kezdve odahaza tettem-vettem, tevékenykedtem a konyhakertben, és 2001. május 26-án jöttem be ide, Kalocsára.

    A Jóisten gondviselését akkor éreztem különösen, amikor Jozefa nővérért imádkoztam a Szent Jobb előtt a kalocsai székesegyházban. Attól féltem, hogy kiújuló tbc-je miatt nem lehet a mesternőnk. Akkor, ott, biztosan éreztem, hogy nem lesz baj, prefektánk lesz, megoldódik a probléma. Bizalom nélkül nem is lehetett volna túlélni ezt az 50-60 esztendőt. A kórházban az életemmel, a helytállásommal akartam bizonyítani a hitemet. Téríteni nem lett volna értelme, piszkáltak is emiatt, hogy remélik, nem agitálok majd a betegeknél. Nem is válaszoltam rá, 43-an dolgoztunk együtt, mindig a békére, a szeretetre törekedtem és ez magáért beszélt.