Kalocsai Iskolanővérek

"Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Kalocsai Iskolanővérek - "Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Lelkiség

Szent Ágoston regulája alapján élünk.
Babura László: Szent Ágoston élete 
Boda László: Nyugtalan a mi szívünk (Szent Ágoston megtérésének drámája)

Társulatunk sajátos lelkiségét jelképezi a címerünk. Ezt Fourier Szent Péter a "Miasszonyunkról nevezett női szerzetesrend ősi és valódi szelleme" című írásában így fejezi ki: Miasszonyunk leányai " legszentebb, legfölségesebb és leghatalmasabb Anyjukat, a Boldogságos Szűz Máriát, Urunk és Üdvözítőnk Anyját a tőlük telhető hűséggel iparkodnak utánozni. " (I.1.) Példaképünk tehát az Angyali Üdvözlet Boldogasszonya, az "Ecce Ancilla Domini". Ő segít mindet, hogy áldozatkész szeretettel szolgáljuk Istent és embertársainkat. Szolgálatunk megkívánja tőlünk az igazi belső alázatosságot, az anyai jóságot és béketűrést.

Címerünkben áll a Kereszt is az Oltáriszentség képével és ez jelképezi életünk megszentelését és feláldozását az Eucharisztikus Krisztus szeretetében és imádásában.

Istennek szentelt életünket embertársaink között alapító Jó Atyánk jelmondata így fejezi ki: "Senkinek sem ártani, mindenkinek használni!"

Szerzetesi életünket testvéri közösségben valósítjuk meg: a kölcsönös tisztelet és szeretet szellemében, egymás iránti őszinte bizalommal és készséggel. Az egymásért való jelenlétünk, imádságunk és munkánk alakít minket olyan közösséggé, amely egy szív, egy lélek Istenben. Egységünk forrása a közösségben Jézus Szentséges Szívének szeretete az Oltáriszentségben.

(Folytatjuk) 

 

Alix anya Relation c. lelki beszámolója   

A Relation az egyedüli írás, amely ma boldog Le Clerc Alixtól birtokunkban van. Ebből a szövegből jelenleg csak egy 22 lapból álló hitelesített másolatot találunk Evreux város könyvtárában. Rendalapítónk önéletrajzi írását P. Jean Gueret jezsuita atya ösztönzésére készítette el. A szöveg keltezetlen, de keletkezését valószínűleg 1618 és 1621 közé tehetjük, röviddel Alix halála elé. Szolgáljon az olvasás és elmélkedés mindenki lelki épülésére! Köszönjük Kirchhofer M. Eleonóra nővérünk értékes munkáját, amellyel az eredeti francia szöveg német fordítását magyar nyelvre átültette. 

 

  Bevezetés + 1-9. 

Isten dicsőségére, iránta való szeretetből, lelkem üdvösségére

Isten szent Anyjának 
 

Főtisztelendő atyám[1] Istenben, a Felségesnek színe előtt olyan vagyok, mint egy kis bolha, és még sokkal kevesebb. Szerfelett méltatlannak ismerem magamat ahhoz, hogy kegyelmeinek valamelyikében részesüljek. Pokoli kínt szenvedek oly sok bűnért és megbántásért, melyeket elkövettem abban az időben, amikor a világban éltem és 16 vagy 17 év óta, amikor a kegyelem világosságát megéreztem. Bánt a sok hanyagságom, hogy ezzel a kegyelemmel nem működtem eléggé közre, ezért nagyon hálátlannak tartom magam Isten és az emberek előtt, akik oly sok türelemmel elviselnek engem, úgyhogy, ha az igazságos Úr szigorúságában akarná igazságosságát végrehajtani, nem volna semmim, amivel viszonozhatnám.

 Elég gyakran remegek és pirulok, amikor ebben a megfontolásban előtte tartózkodom, de amikor másrészről a tekintetemet az ő végtelen irgalmasságára és türelmes jóságára irányítom, amelyet az én Uram, Jézus Krisztus érdemei és áldott Anyjának támogatása által elértem, nemcsak remélek benne, hanem  bizalmamat is reá helyezem, sőt, nagy vigasztalást is érzek, és örülök, hogy az ítélet nagy napján irgalmassága irántam tökéletesebb lesz, mint az egész világgal szemben, mint ahogyan a megtértek fel fognak ragyogni az összes többi bűnös felett.

1.      Elkezdem tehát megszégyenülve mondani, amire emlékszem, és amiről úgy gondolom, hogy ettől a jó Úrtól kaptam, hogy a bűntől és a hiúságomtól elvonjon, minden kissé rendkívülit, lelkem hasznára és hivatásomért. Ezt a vallomást tehát, amennyire csak lehet, röviden és az igazsághoz híven akarom megtenni, mivelhogy hiszem: Istent, a szívünk vizsgálóját nem lehet becsapni. Kérem a hozzájárulását, korrigálását, tanácsát, ha valamely dologban tévedtem, és hogy bizonyos kételyekben, melyekben erre vonatkozóan néha részem van, kissé megkönnyebbülhessek.

2.      19 vagy 20 éves voltam, amikor a hívást meghallottam. Ezalatt a 20 év alatt, úgy tűnik, csak egyetlen egy jó gyónást végeztem el  ifjúkori bűneimre vonatkozóan. Ehhez a gyónáshoz egy könyv olvasása indított, amely véletlenül  került a kezembe: egy fiatal férfi tréfából az ágyamra dobta, amikor tartós lázban betegen feküdtem. A könyv tartalmazott néhány tragikus történetet emberekről, akik szégyenérzetből nem akarták bűneiket meggyónni.

Mihelyt némileg megint egészséges lettem, gyónni mentem és még néhány közeli barátnőmet is elvittem magammal, akikbe bemagyaráztam ugyanazokat a pokoltól való félelmeket, amelyek nekem is voltak.

3.      De mivelhogy akkor én még szülővárosomban, Remiremontban laktam – ahol csak a tudatlanságnak  sötétsége létezett, és nem voltak papok, hogy az erényekre oktassanak -, nem volt ez a gyónás elegendő ahhoz, hogy engem a bűnöktől és a hiúságoktól, amelyeket elkövettem elvonjon, mert teljesen tudatlan voltam. A legjobb, aminek akkor birtokában voltam, hogy szerettem a becsületességet, a társaságban elnyomtam a meggondolatlan tetteimet, és elnyomtam, amennyire csak lehetett a hiú ifjúi cselekedeteimet. Egy bizonyos áhítatom megvolt a Miasszonyunk és Szent Anna iránt, úgyhogy okos és jámbor leánynak tartottak a világ felfogása szerint.

4.      Ez után a gyónás után egyszer álmomban úgy tűnt, hogy az említett városban a Miasszonyunkról nevezett templomban vagyok, ahol szentmisét hallgattam, és a felajánlásnál megpillantottam az oltár sarkánál egy, a mi viseletünkhöz egész hasonló ruhában a Szent Szüzet. Megálltam egy bizonyos távolságra tőle, mivelhogy méltatlanságom miatt nem mertem közeledni. Amikor ő ezt látta, hívott és ezt mondta: „Jöjj, leányom, én elfogadlak téged, mert amikor bűnben voltál, Fiamnak kedveset tettél azzal, hogy meggyóntál.” Jóllehet én ezt akkor álomnak tartottam, elhatároztam, hogy Miasszonyunkat jobban fogom tisztelni és gyakrabban fogok gyónni.

5.      Ettől kezdve lelkem nagyon szomorú volt a hiúság közepette és egy bizonyos hajlandóságot éreztem arra, hogy Remiremontot elhagyjam, ahol oly sok hiú ifjú társam volt.

Jött egy alkalom, amelyet a mi Urunk rendelt isteni gondviselése rendelt édesapám, édesanyám és egész családunk üdvösségére. Ők Isten kegyelmében haltak meg, erre a szerencsés befejezésükre alapozom nagy reménységemet, amiért Istent dicsőíthetem.

Édesapámnak hosszadalmas betegsége folytán, egészsége helyreállítása érdekében szűkebb hazájának levegőjén való tartózkodást ajánlották. Elhatározása után egész családjával szülőfalujába[2] költözött (amely Mattaincourt plébániájához tartozott), ahol könnyen megtalálta a létalapot és addig maradhatott, amíg jónak látta.

6.      Nagyon örültem, hogy a világból visszahúzódhatok, amely bosszantott, anélkül, hogy tudtam volna, miért. Ám amikor ott voltam, ugyanolyan társaság vett körül, mint másutt, sőt, több hiú és világi élvezetben volt részem. Isten különös kegyelme volt, hogy a házasságra nem éreztem hajlandóságot, inkább idegenkedést, ellenszenvet egy férfinek való alávetettséggel szemben.

7.      Még két év múlt el így, míg Monsieur notre bon Pere[3] Mattaincourt plébánosa lett, mivel az elődje meghalt. Ünnepeken és vasárnapokon prédikált, de fülem be volt dugaszolva a hiúságtól, és az én sötétségtől befedett szívem még nem tudta a világosságot befogadni. Mégis, Miasszonyunk iránti tiszteletből elhatároztam, hogy az ünnepek egyikén gyónni megyek. Hívattam notre bon Pere-t, hogy meghallgasson, de nem volt ideje, és én elveszítettem áhítatomat, amely kevéssé volt tartós.

8.      Ezután történt valami, ami észrevétette velem lelkem irgalmas és buzgósággal tele Istenét: három különböző vasárnapon nagymise alatt úgy tűnt, mintha a levegőben dobverést hallottam volna, amely önkívületbe ejtette érzékeimet, melyek akkor nagyon körülvettek, s az én hiú, világias hajlamaimhoz voltak kötve. Ámde, mivelhogy nagyon szívesen táncoltam, ez a hang engem hamarosan varázslatába ejtett. Az utolsó vasárnapon olyan erősen vonzotta magához a lelkemet, hogy önkívületbe esve azt hittem,  a levegőben egy ördögöt látok, aki a dobot verte, és egy sereg fiatal embert, akik őt nagy vidámsággal követték. Amikor ezt figyelmesen megszemléltem, azonnal megfogadtam, hogy soha többé nem fogom ezt a démont követni, aki engem a romlásba akart taszítani, és nem fogok ehhez a sereghez tartozni, akik közül én, ahogyan ezt magamnak bevallottam, egyike voltam a legbuzgóbbaknak. Elhatároztam, hogy mostantól fogva minden cselekvésemben pontosan ennek az ellenkezőjét fogom tenni, és megteszem mindazt, ami Istennek a legkedvesebb, még ha meg is kellene halnom miatta. Úgy tűnt, mintha kivették volna azt, ami a bensőmben volt és egy új lelket tettek volna belém.

9.      A világi hiúság minden ruháját letettem és fehér fátyolt tettem a fejemre, ahogyan azt az egyszerű falusi lányok viselték, amikor  szentáldozáshoz akartak járulni. Tisztasági fogadalmat tettem, anélkül, hogy valakitől tanácsot kértem volna. Ezek a dolgok szüleimet és az egész szomszédságot körös-körül nyugtalanságba ejtették, sok szóbeszéddel ötvözve, mert Mattaincourtban új volt a jámborság.

Felkerestem először Monsieur notre bon Pere-t, hogy szándékaimat, terveimet közöljem vele, és mindazt megtegyem, ami szerinte Istennek tetsző dolog. Ő azt tanácsolta, végezzek el egy egyetemes gyónást, amelyet ezegyszer hamarosan elvégeztem, mert azt hittem, hogy nincs sok bűnöm. De ő egy lelkiismeretvizsgálatról szóló könyvet adott a kezembe, melyben én magamat oly sok bűnnel terhelve láttam bemutatva, hogy egészen elteltem fájdalommal és éjjel-nappal sírtam. Hat hónap alatt mindennap felhasználtam némi időt arra, hogy nála gyónjak, és mindig több bűn jutott az eszembe. 
 

——————————————————————————–

 [1] A gyóntatójáról, P. Jean Gueretről van szó (1559-1630)

 [2] Hymont

 [3] Jó Atyánk – így nevezték Fourier Pétert Mattaincourt-ban 

 

 

Miasszonyunk Világi Rend

(Folytatjuk)