"Mindig csak az járt az eszemben a templomban, hogy milyen jó lenne, ha én zárdába mehetnék."

 

M. Hirlanda nővér

 

Jánoshalmán születtem 1912. május 1-jén, tanyán éltem szüleimmel, bátyámmal és három kisebb fiútestvéremmel. A mi nővéreinknél végeztem el a hat elemi iskolát. 17-18 éves lehettem, amikor Szent József napja körül mindig csak az járt az eszemben a templomban, hogy milyen jó lenne, ha én zárdába mehetnék. A kínai misszióba készülő, ugyancsak jánoshalmi születésű Rozária nővérünk édesanyjával elbeszélgettem egyszer, egészen pontosan 1930. május 25-én, amikor a lányához ment elbúcsúzni. Érlelődött már ekkor bennem a hivatás. Vele együtt utaztam Kalocsára a tisztelendő anyához jelentkezni. Július 1-jén bejöttem, mert semmi ellenvetést nem tettek a szüleim. Jánoshalmáról sok nővérünk származott: Augusztina, Tiburcia, Klarissza- ez három édes testvér volt. Bátyjuknak szintén három lánya belépett hozzánk: Ágnes, Kreszcencia és még egy harmadik. Ebből az egy faddi családból hét nővér lett, és egy ferences atya, Ottmár. Generóza nővér is jánoshalmi volt.

Kalocsán voltam aspiránsként, posztulánsként, novíciaként, majd a jezsuita atyák Szent Ignác Otthonában. Jelöltként az anyaház konyháján dolgoztam három évig, novíciátusban meg a mosókonyhán. 26-an öltöztünk be. A novíciátus nekem nem volt nehéz. Maristella nővér szigorú volt, de kellett, nem volt baj. Nővérként a mosókonyhában voltam egy évet, három évet az istállóban 24 tehén mellett. Jól tudtam fejni. A jezsuita atyák otthonában az intézeti 150 növendékre, meg a papokra, testvérekre mostunk, vasaltunk heten. A főnöknőnk tudott géppel varrni, az atyák holmiját javítottuk is. Nagyon jó volt ott.

Ezután Mágocsra helyeztek, egy nyolcfős házba, ahol a kertbe lettem beosztva Vivencia szakácsnő mellé.  Fél év után ott ért a szétszóratás. Mindenki hazament a nővérek közül, ketten maradtunk  Nimfa főnöknővel, amikor hallottuk az anyaházi nővérek elhurcolását. A főnöknő elküldött civilben, hogy szerezzek híreket. Bajáig jutottam el, ott leültem a Duna-parton reggelizni, és hallottam a népektől, hogy az anyaházban már nincsen senki. Mágocsról egy tanító családhoz kerültem mindenesnek. A zárda kertjét felosztották a tanító családok között, ők is kaptak belőle, úgyhogy én tulajdonképpen maradtam a zárdában, mivel a kertet tovább művelhettem. A főnöknővel és Nepomucéna nővérrel egy házat béreltünk a templomtól nem messze. Reggel a templomba mentem, utána a családnál főztem, mostam, a kertet műveltem. Két magányos nő volt, de a testvérüknek hét gyerekét felneveltem.

Tisztelendő anya Grácia nővér helyére akart tenni Borotára. Elindultam, majd hazafelé betértem a bajai belvárosi plébániára Belon atyához. Nagyon megörült nekem, mert a nála szolgáló egyik nővérnek valahova el kellett mennie. Ott maradtam nála 5-6 évig. Négyen dolgoztunk mellette nővérek: Filonilla, Leontina, Heráklea és én.  Amikor Belon atya püspök lett elhelyezték Miskére. Ide már nem kellettünk négyen, úgyhogy Kühner atyával elmentem Öregcsertőre, akkor kapott ugyanis plébániát. Őt egy bajai bérmáláson ismertem meg. Kühner János atyát kilenc évig szolgáltam Öregcsertőn, és amikor áthelyezték Nemesnádudvarra, akkor is elkísértem. Összesen 43 évet dolgoztunk együtt. Akárhol volt a negyven év alatt nővérlelkigyakorlat, minden évben részt vettem, így tartottam a nővéreinkkel a kapcsolatot.

Életem 59 éve a papok szolgálatában telt. Két évet töltöttem Esztergom-Táborban, a szalézi atyáknál. Először nem örültem, hogy oda helyeztek, de később hálás voltam, hogy megismerhettem emberfeletti munkájukat az elhagyott gyerekek felkarolásával. A mai fiataloknak azt üzenem: imádságos lelkületűek, szelidek legyenek és ne ragaszkodjanak a saját véleményükhez és akaratukhoz. Ez nem könnyű, de ezt tapasztaltam. Most nehezebb a fiataloknak, mint akkor nekünk. A családban is mást tapasztalnak, mint hetven évvel ezelőtt.