A szétszóratás 60. évfordulóján – Kalocsai Iskolanővérek

2010. június 12-én a Szent Imre Templomban vettünk részt a szétszóratás 60. évfordulója alkalmából rendezett összejövetelen.

Az alábbi összeállítás felhasználható: Társulati engedéllyel, ami kérhető a hivatasgondozas(kukac)freemail.hu címen, vagy pesti rendházunk postacímén vagy telefonszámán (l. intézményeink oldalán)

A szerzetesrendek feloszlatásának
60. évfordulója alkalmából készített összeállításunk

(Részletek a Rendörténet I-ből)

Előzmények

Az államosítás

Tények

    Az 1948. jún. 11-i tanácsülésen Ildefonsa anya ismertette a helyzetet: küszöbön van a felekezeti- és szerzetesiskolák államosítása. A Magyar Püspöki Kar az egyház jogainak védelmében határozottan állást foglalt az államosítással szemben. A bíboros hercegprímás nyílt levélben ismételten felkérte dr. Ortutai Gyula vallás- és közoktatásügyi minisztert, vegye le a napirendről a felekezeti iskolák államosítását. Ugyanakkor körlevelekben vész-kiáltást intézett a szülőkhöz és a hívekhez. Május 16-án, 23-án és 30-án minden templom-ban felolvasták ezeket a körleveleket. Az egész magyar katolikus egyház tiltakozása ellenére is a kormány az államosítás mellett döntött. Június 13-án a közoktatási miniszter hivatalos leirata közölte a szerzetesiskolák államosításának végrehajtásáról szóló rendeletet.
    Egyes források szerint 1948-ban kb. 12 500 fiatal nevelését vették ki kezünkből.

Ceglédi apostolok

Mit tehet egy iskolanővér iskola nélkül ? Sok alkalom kínálkozott a lélekszolgálatra, ceglédi nővéreink működéséről például az alábbiakat érdemes megemlíteni :
Az iskolából kimaradt lányokat nem akarták a nővérek támasz nélkül hagyni.

Az ipari munkában dolgozókat a DL (Dolgozó Lányok) országos szövetségébe kapcsolták.

A tisztviselőket a KLOSZ-ba ( Katolikus Lányok Országos Szövetsége).

A tanítónők, akik a városban maradtak, továbbra is a Mária Kongregáció tagjai maradtak.

A tanyasi lányokat a KALÁSZ fogta össze.

A dolgozó lányoknak még a cserkészet adott programot.

A fiúk egyesületei:

KIE az iparosfiúknak.

KALOT a parasztfiúknak.

    Cegléden az 1947/48-as tanévet a város jelenlétében tornaünnepéllyel zárták. Ezen jelezte Amancia nővér, az akkori főnöknő, hogy a jövő évben a nővérek már nem taníthatnak. E bejelentés hatására a szülők akcióba kezdtek, aminek az lett a vége, hogy néhány nővért börtönre ítéltek. Nem taníthattak, de a szülők kérésére a még nem iskolás gyerekekkel foglalkozhattak. Nyelvórákat adtak, tornásztatták őket, meséltek nekik (3 nővér foglalkozott 20 gyerekkel).
    A városon kívül az elhagyatott tanyasi népet is gondjaikba vették nővéreink. 12 tanyai központú iskola vette körül Ceglédet. Minden vasárnap kocsira ült egy pap és egy nővér, és délelőtt egyik, délután másik iskolában volt a szentmise, énektanítás, megbeszélés.
    Az asszonyok 3-4 napra beköltöztek a kolostorba, és lelkigyakorlatos jelleggel éltek ott. Reggel szentmisén vettek részt, délelőtt és este előadásokat hallgattak, délután gazdasszonyi megbeszélések voltak (főzés, kertészkedés, terítés, ünnepi hangulat megteremtése, nevelési kérdések és egyéb, általuk felvetett témák). Nővéreink kiszolgálták őket, semmire sem volt gondjuk, ami otthon kimerítette testi-lelki erejüket. A férfiak kezdték őket irigyelni, nekik is ki kellett találni valamit. Mivel az állatokat nem hagyhatták magukra, de napjaiknak voltak olyan szakaszai, amelyekben időt tudnak szánni önmagukra, a nővérek kimentek a tanyaközpontokba. Egy-egy családnál gyűltek össze a környékbeli férfiak. Vallásos témák, emberi magatartás, történelmi nagyjaink, példaképeink kerültek szóba, és amiket még ők fölvetettek. A legények sem maradtak ki a jóból, mert ők télen nélkülözhetőek voltak a kinti munkában. Nemcsak a nővérek voltak az előadók, hanem meghívott szakemberek is.
    A városban (Cegléden) az asszonyoklányok egy-egy napos lelki felfrissülésre jöttek össze. A város minden kerületének volt egy nővére, aki mellé az utcaapostolok sorakoztak. A Karitászt is a nővérek vezették, így anyagi és lelki segítségnyújtásra egyaránt lehetőségük volt. Testvéreink maguk kézimunkázással keresték kenyerüket.

Élő tiltakozó lelkiismeret

    Fiatal nővéreink Hajóson, az érseki uradalomban kukoricát törtek, majd idénymunkára jelentkeztek a paprikafeldolgozóba . Újságcikkek hirdették: "Akiknek a kezéből Mindszenty kivette a kenyeret, azokról az állam gondoskodik!"…

    Bácsbokod a problémás települések közé tartozott. Tisztelendő anyánk az alábbi levelet juttatta el az ottani plébánoshoz június végén :

" Körlevélben közöltem a szerzetesházak nővéreivel, miszerint csak a legvégső esetben, a hatalmi erőszaknak engedve hagyhatják el lakásaikat, és távozhatnak el a községből. Húzzák meg magukat plébániákon, hogy jelenlétük élő tiltakozó lelkiismeret legyen a község lakói előtt…"

Kínai nővéreink helyzetjelentése

    Az 1948. júl. 15. tanácsülésen szóba került a bácskai és kínai tartomány megalakításá-nak terve. A kínai helyzetről Jozefa nővér beszámolója alapján lehetett tárgyalni:

    Hszücsouban, az első házban 6 nővér a kanadai missziós jezsuita atyák dispenzerét látja el. A másik hszücsoui ház új alapítás, nagyban folyik az építkezés. 4 nővér dolgozik ott, de többre lenne szükség. Jüanlingben a passzionisták kórházaiban és egyéb munkában foglalatoskodnak a nővérek. A 6 nővérnek rengeteg a munkája. Pekingben 5 nővér és 2 posztuláns él. Jelenleg ez az anyaház a noviciátussal. Idén ketten öltöztek be. Az osztrák jezsuita atyák intézetében a ruhamosást és gondozást végzik. Az ottani püspök nagyon segítőkész. Pujangban 3 bennszülött nővérünk dolgozik. Őket könnyebben elfogadják. Sokszor hallható itt is: "Kína a kínaiaké". Fenghszienben betegkezeléssel foglalkozik 5 nővér. A paotingi kórházban 2 nővér dolgozik. Jozefa nővér szeretné hazaküldeni a kifáradt, idős nővéreket, és várna helyettük fiatalokat, olyanokat is, akik az ottani középiskolában természettudományt tanítanának.
    Szükséges Jozefa nővér tájékoztatása az államosítással előállott hazai helyzetről. Nincs biztosítva a létfenntartás, még az sem biztos, hogy zárdáinkban maradhatunk. A hazaküldendő nővérek itt sem találnának nyugalmat, de ha mégis jönnének, megosztjuk velük mindenünket. Nővérek kiutazására nincs anyagi fedezetünk.

Bízzunk Istenben, és tartsuk szárazon a puskaport!

    E mondás jól kifejezi nővéreink viszonyulását a korabeli helyzethez. Vagyis a szoros istenkapcsolat és a gondviselésbe vetett bizalom megőrzése mellett megtették a tőlük telhetőt. Nem ültek ölbe tett kézzel, hanem igyekeztek felkészülni minden eshetőségre, mint az alábbiak is mutatják:

    Júl. 16-án 13 nővér tett örök fogadalmat. Ez nyílt hitvallás volt amellett, hogy Isten a legnehezebb helyzetekben is segítségére van övéinek.

    Nővéreinknek P. Kerkai Jenő jezsuita atya 18-19-én tartott előadásokat. Ezeknek alapgondolatai igen figyelemre méltóak, és útmutatásként értelmezhetők: Elevenítsük fel a népi liturgikus szokásokat! Tervezzünk zarándoklatokat! Képezzünk ki énekkarokat! Ren-dezzünk énekversenyeket a nép között! Szervezzünk búcsújárásokat külön a férfiak, nők és gyermekek számára! Élesszük a ministránsmozgalmat, így fakadnak majd papi hivatások! Írjunk színdarabokat és rendezzük meg őket a templomok előtt! Szervezzünk népi vasár- és ünnepnapi délutánokat! Tanítsunk éneket, mesét, balladát, játékot, bábozást, furulyázást! Vállaljunk szoros közösséget a néppel a fizikai munkában is! Egyházközségenként tartsunk sütő-főző, szabó-varró tanfolyamokat! Tartsunk lelkigyakorlatokat! A felszólítások a meg-felelő képzettség megszerzésére is kiterjedtek. A későbbiekben látni fogjuk, hogy testvé-reink maximálisan magukévá tették és tettekre váltották az elhangzott gondolatokat.
    Az 1948. júl. 20-i tanácsülésen már meg is kezdődött a felkészülés az elkövetkezendő eseményekre . Tisztelendő anya minden eshetőségre számítva a következő tanfolyamokat kívánta végeztetni a nővérekkel:

hitoktatónő-képző tanfolyam Kalocsán, Vácott,

lelkigyakorlat-vezetők képzése

ének-zene tanfolyamok

szabó-varró tanfolyamok

sütő-főző-eltevő tanfolyamok

vöröskeresztes tanfolyamok.

    Ezek többségét sikerült is hamarosan megszervezni. Nővéreink szociális lelkigyakorlat-okon is részt vehettek. Ezek tapasztalatai alapján a legégetőbb feladatnak a falusi és tanyai missziós csoportok küldése bizonyult négyes feladatkörrel:
– lélekszolgálat (hitoktatás, lelkigyakorlatok adása asszonyoknak és lányoknak, egyház-községi feladatok vállalása),
– templomszolgálat (a liturgikus élet szorgalmazása, templomgondozás, templom előtti misztériumjátékok rendezése, énekkar, zenekar, népi táncok, vallásos népszokások, vallásos sajtó terjesztése),
– egészségszolgálat (betegek, szegények, gyermekek gondozása),
– otthonszolgálat (családgondozás, főző-, varró-, háziipari tanfolyamok egyházközségi keretben).

    Az e feladatokra vállalkozó nővérek kiképezésére előkészítő tanfolyamok indítása szükségeltetett. Az augusztus 27-én Budapesten általános- és tartományfőnöknők részvételével tartott tanácskozáson megállapodás született, hogy a nővérek szociális, karitatív és más irányú kiképzését az A. C. rendezi.

    A Magyar Katolikus Püspöki Kar gondoskodni kívánt az állás nélkül maradt szerzetesnőkről. Ez a gondoskodás nyilvánult meg a nővéreknek az egyházközségekhez való beosztásából, hitoktatói és kántori állások átadásából, illetve ilyenek szervezéséből és más szociális munkaalkalmak adásában. Ezek a lehetőségek azonban a nővérek csak mintegy 20%-ának megélhetését biztosították. Ezért az egyes házaknak más kereseti forrásokról is gondoskodniuk kellett. Gazdasági munkákra is mentek a nővérek: krumplit és kukoricát szedni, napraforgót csépelni, szüretelni. Kalocsán és környékén paprikafűzés és hasonló munkaalkalmak adódtak. A téli hónapokban a háziipari foglalkozások, a varrás és a kézi-munkázás is jövedelmeztek.
    Az iskolák államosításával kapcsolatban pedig a Püspöki Kar azt az utasítást adta a szerzetes-elöljáróknak, hogy a közép- és szakiskolák utolsó évfolyamát végző szerzetesnövendékek az államosított iskolákban fejezzék be tanulmányaikat, az alsóbb osztályosokat pedig a rendekben megbízott tanárok házilag szervezett azonos típusú iskolákban oktassák .

Mezei virágok nemesítése

    Az 1948-as évben Urunk színeváltozásának ünnepe (aug. 6-a) fekete napként került be szerzetünk krónikájába: a VKM 9248/1948. eln. rendeletére ezen a napon jelent meg kalocsai intézeteinkben az elosztó bizottság, hogy az 1948. XXXIII. tc. rendelkezése alapján államosított tanítóképzőt és leánylíceumot, a gyakorlóiskolát, az általános leányiskolát és a hozzájuk tartozó tanulóotthont a szerzet birtokában maradó részektől elkülönítsék .

    A Miasszonyunk Híradójának I. évf. 2. számában tisztelendő anyánk a ránk váró feladatokat a következőképpen fogalmazta meg:

" Pannónia szép, gondozott virágoskertjei bezárultak előttünk, nemesített, kedves kis virágaink idegen kezekbe kerültek. Bár messziről is hozzánk küldözgetik tiszta lelkük illatát, bár a kegyelem napfényét, harmatát aggódó lélekkel imádkozzuk le rájuk – ezzel nem elégedhetünk meg. A virágok Ura bennünket ültetni, öntözni, oltani, nyesni küldött. És vannak Boldogasszonynak még vadvirágai is, vannak rozmaringos kiskertjei, amelyek várják az ápoló kezet. Fölcsendül lelkünkben a régi magyar gyermekjáték bizalomtól édes sora: >Mi elmegyünk Boldogasszony kiskertjébe… < És megindulnak Miasszonyunk szolgálóleányai, hogy illatos virágoskertet varázsoljanak a magyar ugaron."

    Az új, néhány nővéres települések tehát a Boldogasszony kiskertjei elnevezést kapták. A fejezet végén elhelyezett táblázat hivatott szemléltetni keletkezésük idejét, a nővérek munkakörét és a körülményeket.

    Az ősz elején új tervvel kereste föl a generális főnöknőt a KALOT-vezető Kerkai Jenő SJ atya, aki Kaposvár központtal missziós telep szervezésébe fogott. Nővéreket kért, akik a "sötét Somogyban" gazdasági, háztartási, egészségügyi, varrótanfolyamot indítanának. A falumissziót Budapesten komoly tanulmányi hét vezette be .
    A tapasztalt eredmények láttán egymás után kérték a "faluapostolokat" a Tiszamente, Pest megye, Tolna, Ormánság, Baranya papjai.
    Katymárról szeptember végén meleg hangú sorok érkeztek az ottani plébánostól, aki négy nővért kért falujába :

"Lelki vonatkozásban mindent megteszek értük, hogy ne csak jól érezzék magu-kat, de lelkük is megtalálja a megnyugvást, a lélek örömeit, hogy ne érezzék azt, hogy kiszakadtak a zárda falai közül, de érezzék meg, hogy a kőfalak helyett most a Krisztus szeretetének falai fognak föléjük hajolni, és ha eddig a jó Jézus a zárda békés nyugalmába ringatta a lelküket, szeretném, ha itt megéreznék, hogy a hullámzó élet tengerén is vannak örömek, s hogy kint a viharban sem merül el az, aki Krisztus feléje nyújtott karját bizakodva, szent hittel, sok szeretettel megfogja…"

    Gondolhatjuk, milyen fájó szívvel hozhatták meg elöljáróink a nemleges döntést 1949 májusában…

    A "virággondozást" nővéreink nemcsak kisebb településeken, hanem például Kalocsán is végezték. 1948 októberében általános főnöknőnk anyaházunkban állandó lelkigyakorla-tos házat létesített a Kalocsai Főegyházmegyében élő nők számára. Hét szoba és egy ebédlő állt a rendelkezésükre. A lelkigyakorlatokat a jezsuita atyák vezették.

Támad az ellenség

    1948. október 19-én négy nővérünk telepedett meg Bikalon. Már a megérkezésük utáni negyedik napon kitört a vihar : letartóztatták a plébánost és megindították a nővérek elleni aknamunkát. Az ellenséges indulatú bíró feljelentette nővéreinket a sásdi rendőrségnél. Kihágásnak minősítették, hogy alvóhelyüket nem jelentették be. A másik vád a gyülekezési tilalom megszegése volt (Hideg lévén a templom, M. Felicitász nővér az egyik leány házában tanított karácsonyi énekeket – a bíró rajtuk ütött, és azonnal szétoszlatta az éneklőket). Virág Ferenc pécsi püspök az őrizetbe vett és Budapestre szállított Hahót Ferenc plébá-nos helyett ideiglenes vikáriust küldött Bikalra, és annak jelentésétől tette függővé a letelepedéshez való végleges hozzájárulást. Nővéreink az idézést nov. 24-én kapták kézhez, a 25 kilométeres utat gyalog tették meg. Sásdon 27-én hallgatták ki őket, és bár a rendőrparancsnok sem tekintette jelentősnek a vádakat, mégis azt a rendeletet hozták, hogy nővéreinknek azonnal el kell hagyniuk Bikalt. Külön kérésre kaptak csak két napot, hogy mindenüket összecsomagolhassák és elszállíthassák.

    1948. november elején több állomáshelyünkön is komolyra fordult a helyzet.
    A kiskunfélegyházi eseményekről Prudentia főnöknő beszámolójából értesülhetünk: November 9-én kb. 20 főből álló állami bizottság jegyzőkönyvileg az egész Constantinumra igényt támasztott a félegyházi lakásínségre és arra hivatkozva, hogy a nővéreknek Félegyházán a Constantinumon kívül is van elég elhelyezkedési lehetőségük. Generális főnöknőnk azt az utasítást adta, hogy az írásos állami végzés megérkezéséig ne költözzenek ki a nővérek a házból. Arra az esetre, ha a költözésre kényszer hatására mégis sor kerülne, kijelölt alkalmas helyeket: családi ház, szőlő, tanya, ótemplomi plébánia, az Isteni Ige hirdetői-atyák rendháza.

    November 11-én M. Vetúria nővér számolt be a következőkről : 10-én Szegeden népi kollégisták megrohamozták a jezsuita atyák Kálvária u. 1. és 39. sz. alatti intézetét. Az atyákat erővel a második emeletre szorították, ők maguk a magasföldszintet és az első emeletet foglalták el. A nővérek az alagsorban maradtak. Néhány atya visszaköltözött a P. Bus u-i házba. Ott nővéreinknek egy szobába kellett összehúzódniuk. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy P. rektornak – aki igazolta, hogy az ingatlan a saját tulajdonuk és szabályszerűen fizetik az adókat – az illetékes hatósági személy azt válaszolta, hogy ez az eljárás a nép akarata, s az ellen a hatóság sem tehet.

    A hónap végére egyre több jelzés érkezett, hogy jogos tulajdonainkat veszély fenyegeti. Az Érseki Hatóságtól egyházi értékeink megvédése céljából a kalocsai és bajai templomaink lelkészséggé nyilvánítását kértük . Ehhez szükségesnek bizonyult Kalocsán az I. és II. emeleti oratórium lezárása, illetve fallal való elszigetelése. 1949. januárjában meg is kaptuk az engedélyt.

    Nemcsak földi javaink kerültek azonban veszélybe, hanem nővéreink személyi szabadsága is . Alfréda vikária, Cecília és Nazaréna nővér decemberig együtt voltak fogságban Újvidéken. Havonként engedték őket látogatni és csomagot is kaphattak. Alfréda nővért decemberben elszakították övéitől és hazája földjétől, és délkeletre, Pozserovácra vitték, a másik két nővért pedig Péterváradra. Alfréda nővért csak 1950. márc. 2-án helyezték szabadlábra Újvidéken .

    Az 1948-as év végére a jánoshalmi zárda kápolnáját le kellett zárni, mert az állami iskola folyosójára nyílt . Egy szobát jelölt ki tisztelendő anya új kápolnának.

A teljes szétszóratás felé (1949–50)

Tanácskozás

    1949 elején kezdett a szerzetesrendek helyzete még válságosabbra fordulni. Egymást követték a rendek közötti és a rendeken belüli tanácskozások, hogy az egyre újabb és újabb problémák megoldására közösen keressenek választ.

    Társulatunkban az 1949-es év nyitányát a főnöknők tanácskozása jelentette . Az egységes magatartásban rejlő erő megteremtésének gondolata ösztönözte tisztelendő anyát az összes elöljáró összehívására. A megjelentek pontonként értelmezték az Apostoli Szentszék utasításait.

Irányelvek

I. Szétszóratás előtt:

1. Ne hagyják el a szerzetesházat, míg erre nem kényszerítik őket.
Nem szabad tehát a házat elhagyni, amíg nem kényszerülnek rá, még azon esetben sem, ha más szerzetesházban nyugodtabban élhetnének. Ha azonban attól lehetne tartani, hogy a tömeg a házba ront és ott garázdálkodik, akkor a helyi főnöknő megengedheti, hogy a test-vérek megbízható családokhoz menjenek éjjelre, de napközben vissza kell menniök a szer-zetházba.
2. Szabad a szétszóratáskor a szegénység sérelme nélkül az állam által nyújtott pénzt elfogadni.

II. A szétszóratás beálltával

1. A jelöltek és újoncnők semmire sem kötelesek: hazamehetnek, vagy összeköttetésben maradhatnak a szerzettel.
Mivel a kalocsai érseknek felhatalmazása van a noviciátus megrövidítésére, azok, akik a szerzet kötelékében meg kívánnak maradni, és akiket az elöljárók arra méltatnak, kérhe-tik a fogadalomhoz bocsátást.
2. Az ideiglenes fogadalmasok a szétszóratás után a rend kötelékébe tartoznak, és foga-dalmaikat megtartani kötelesek addig, amíg a fogadalmuk ideje le nem jár. Ekkor teljesen szabadokká válnak. Ha meg akarnak maradni a rendben, a szokott módon megújítják foga-dalmaikat. Ha már fogadalmuk letelte előtt el akarják hagyni a szerzetet, elöljáróik indo-kolt javaslatára az illetékes püspök (helyi ordinárius) megadhatja az elbocsájtást. Az elbocsájtás alapján a fogadalmak alól is fel vannak mentve. Aki ezt elmulasztva lép ki, fo-gadalmi aposztáziát követ el.
3. Az örök fogadalmak alól csak az Apostoli Szentszék menthet fel. A kalocsai érseknek felhatalmazása van az egyszerű örök fogadalmak alól való felmentésre.

A közös élet szempontjából

1. Menjenek, ha lehet, más rendházba, ez lehet más rend háza is.
2. Ha ezt nem tehetik, de később tudnak együtt élni, arra kötelesek. Ha csak lehet, marad-janak együtt, legalább hárman-négyen alkossanak egy kis kommunitást, közösséget, amennyire lehet, tartsák meg a szokásos közös gyakorlatokat: reggeli és esti imát, elmélkedést, stb. Ha lakásuk külön bejáratú, tartsanak klauzúrát. Ilyen esetben minden privilégi-umban részesülhetnek, sőt, szentmisét is mondhat a pap.
3. Ha egyáltalában nem maradhatnak együtt, a világban élnek ugyan, de mint ideiglenesen szekularizáltak a világba bocsájtattak. Pápai jogú szerzetekben erre az engedélyt csak a Szentszék adhatja meg, egyházmegyei szerzetekben a helyi ordinárius is. A kalocsai érsek-nek felhatalmazása van az exklausztráció engedélyezésére. Akik előreláthatólag hosszabb ideig (hat hónapnál több) ideig kénytelenek a világban élni, anélkül, hogy valamilyen szerzetesi közösségbe kapcsolódhatnának, kérjenek rendi elöljárójuk vagy helyi ordináriusuk útján engedélyt, életkörülményeik jelzésével.

A fogadalmakat illetőleg

1. A szegénység a szétszóratás alatt olyképpen kötelező, hogy szabad a megkeresett pénzzel rendelkezni, saját fenntartásukról gondoskodni, de nagy dolgokban (pl. örökség átvétele) az elöljáró vagy püspök vagy sürgős esetben a gyóntató tanácsával és beleegyezésével kell intézkedni. Ahol valamilyen közös élet lehetséges, közös a pénzkezelés is. Amit keresnek, az voltaképpen a szerzeté.
Ha a szétszóratáskor esetleg valamit kapnak az államtól, azt nyugodtan elfogadhatják, sőt, 500- 1 000 Ft-ig szabadon rendelkezhetnek, de természetesen gyöngéd lelkiismeretes-séggel, kerülve minden fölöslegest és haszontalanságot. Ha valaki 1 000 Ft-ot meghaladó összeg felett akar rendelkezni, köteles engedélyt kérni az egyházmegyei hatóságtól vagy a rendi elöljárótól, vagy legutolsó esetben gyóntatójától.
2. A tisztaság éppúgy kötelez, mint a zárdában.
3. Az engedelmesség annyiban tartja függő viszonyban az elöljárótól a testvéreket, amennyiben a körülmények megengedik. A szerzetesi fegyelem dolgában a rendi elöljárótól, az általános egyházi fegyelem dolgában a püspöktől függnek. Legyen a városban, községben, ahol a szétszórt rendtagok vannak, egy elöljáró kijelölve, aki tud róluk, és az összeköttetést fenntartja. A szétszóratás alatt bármely papnál meggyónhatnak.
Az első követelmény az, hogy a testvérekről tudjon a rendfőnöknő, ha lehet, jelentsék azt, hogy kik vannak együtt, s a rendfőnöknő kinevez egyet közülük, aki a főnöknői tisztet viseli. Ha nem jelenthetik ezt, maguk közül választanak egyet, lehetőleg a fogadalmi időre a legidősebbet. Vezérelje őket mindenben az okosság szelleme. A főnöknő ne nehezítse meg az amúgy is nehéz életet apró-cseprő ötletekkel és parancsokkal.

Kalocsa, 1949. szept. 15-én

Grősz József s. k.
   kalocsai érsek

    A nővérek szétszóratásának esetére kimutatás készült arról, hogy az egyes nővérek hova mehetnének, hogy a lista alapján elérhetőek maradjanak.
    Az aspiránsok, akiket még laza kötelék kapcsolt a szerzethez, igen bátraknak bizonyul-tak, kérték, hogy bármilyen sors vár a nővérekre, ők is velük maradhassanak.
    Mint több közösségnél, nálunk is felmerült a nővérek külföldre távozásának gondolata. Generális elöljárónk véleményét azonban a többiek is osztották: "Sorsközösséget kell vállalnunk azzal a néppel, amelyhez küldetést kaptunk a Gondviseléstől. Ha elfogadtuk eddig magyar földön a jót – miért ne fogadnánk el a rosszat is?" (vö. Jób 2,10 c) Lélekben a következő alapelveket kellett elfogadniuk a nővéreknek: Ha lehetetlen is lesz a közös élet, azért lehet élni a fogadalmak szerint. Keresni kell szétszóratás esetén is az együttélést. Azoknak a nővéreknek, akik nyugdíjban részesülnek, meg kell osztaniuk azt azokkal, akik míg ők tanítottak, ellátták őket minden szükségessel, és így nincs nyugdíjuk.

    Somogyi Jenő SJ atya nagyon fontos szempontokat adott nővéreink számára: "Ne vá-gyakozzunk a régi világba! Bennünket ebbe a korba szánt az Isten. Hálát adhatunk majd X. Piusszal együtt: . A lényeg: az igazi győzelem a mi hitünk. Isten vissza akar irányítani minket az ősforráshoz: az evangéliumhoz és a kereszthez. Nemcsak a szerzeteseket, a világot akarja Isten a lényeghez vezetni." Ezek a mondatok a helyzet utólagos értékelésével is egybecsengnek.

Mezőkovácsháza

    Mialatt főnöknőink tanácskoztak, Mezőkovácsházán izzott a levegő. Abban az időben Marycz Győző volt az esperes-plébános Mezőkovácsházán, káplánja Nagy Tibor. Utóbbi bizalmas püspöki utasítással járta az esperesi kerület plébániáit, miszerint a papság nem írhatja alá Mindszenty hercegprímás elítélését. Ők ketten sem tették meg ezt, ez felbőszítette a kommunistákat. Január 4-i dátummal határozatot hoztak, hogy a plébánosnak el kell hagynia a községet. Amikor a hívek erről a rendelkezésről tudomást szereztek, a plébánia köré gyülekeztek, hogy papjaikat megvédjék, ha megérkezik a fegyveres államhatalom. Egy percre sem hagyták őket egyedül. Vízkereszt vigíliáján a templomba vonultak és szentségimádást tartottak. Éjfél körül megjelent Havass Géza püspöki titkár, akit a rendőrség, illetve az államvédelem riasztott Szegeden, hogy csináljon rendet. Ő hazaküldte a népet azzal, hogy a két pap a püspök úrhoz megy és majd visszajön, de amint kiléptek a templom ajtaján, elszakították őket a többiektől, és Szegedre, majd Budapestre az Andrássy útra, később a budaörsi, aztán a kistarcsai internálótáborba szállították őket. Nagy Tibor '51. februárjában, Marycz Győző kb. két évvel később szabadult. Az elhurcolásuk éjszakáján egyébként elszabadult a pokol Kovácsházán: elkezdődtek a kihallgatások, melynek során egy Kovalcsik Pál nevezetű KALOT-tagot agyonvertek…

    M. Norberta nővér levélben számolt be a történtekről :

"Kovácsháza hitvallást tett! Bár látszatra vereséget szenvedett, de csak látszatra! Oly hősi elszántsággal védelmezte papját, hogy 200 kirendelt rendőr nem volt képes a nép közül kiemelni. Tehetetlenségükben a püspök úrhoz fordultak ? már a rendőr-ség ?, hogy ha nem akarja Pócspetri esetének megismétlődését, küldjön valakit ki, mert zendülés van Kovácsházán. Rendőri autón jött Havass titkár úr, akit a nép éjjeli megzavart, papját védő szeme nem ismert fel, majdnem azt is megverte, mert csak felöltözött papnak minősítették, aki nem mellettük van, hanem a rendőrség kezére adja a féltve őrzött papjait. A két nap alatt éjjel-nappal őrizték a plébániát, s mikor már nem volt mit tenni, a templomba vonultak éjjeli szentségimádásra. Azt mondják, vagy kétezren vehettek részt. Tessék elképzelni, hogy mi lehetett itt, piaci nap lévén, amikor híre szaladt, hogy a plébániát rendőrség vette körül. Akkor ment a Nemzeti Bizottság esperes úrhoz, hogy írja alá az általuk annyira hangoztatott ívet . A bi-zottság elnöke egy idevaló ref. vallású cipész. Ezt a piacra menő és onnan jövő asz-szonyok úgy elverték kosaraikkal, szatyraikkal, hogy két napig feküdt. Amikor a pa-pokat elhurcolták, vagy 200 személyt is összeszedtek, köztük még 13-14 éves fiúkat és lányokat is, akiket szintén Szegedre hurcoltak mint forradalmárokat. Azokat ott, az itthon maradottak közül pedig sokat az itteni rendőrség úgy elvert, hogy többen kórházi kezelésre, sokan pedig orvosi ápolásra szorultak. Igazi hitvallók! "

    Tavasszal rendeletet kaptak nővéreink, hogy internátusukban szervezzék meg az úttörő mozgalmat. Erre nem vállalkozhattak, így búcsúzniuk kellett az első kedves tanyai missziós helytől .

Általános- és tartományfőnöknők gyűlése

    Január folyamán megtartották a havi rendes tanácsülést a főnöknők összejövetelén kí-vül . Ezen Ildefonsa anya ismertette az általános- és tartományfőnöknők jan. 24-i buda-pesti tanácskozásán elhangzottakat:
– A püspök felmentést adhat a kolostorban való tartózkodás alól 6 hónapnál hosszabb időre is.
– A noviciátus idejét meg lehet rövidíteni vagy hosszabbítani szükség szerint. Ha valaki megszakította 15 napon túl, azt is érvényesítheti a püspök.
– Az újonc a noviciátus házán kívül is tehet fogadalmat, ha a püspöktől a rendfőnök ké-ri.
– Az örök fogadalmat a meghatározott idő előtt vagy után is leteheti a szerzetes enge-éllyel. Az is lehet például, hogy egyik nap leteszi az ideiglenes fogadalmat, a következő napon az örök fogadalmat.

    Látható ezekből a pontokból, hogy mennyire rugalmasan lehetett alkalmazni a szabá-lyokat és az engedélyeket a rendkívüli helyzetre való tekintettel. Itt is győzött a lélek sza-badsága a paragrafusok fölött.

    Általános tetszésnyilvánítás fogadta azt az elhatározást, hogy az összes magyar szerze-tesnő azonos gyakorlatot vállal: miden csütörtökön este lehetőleg 11?12-ig szentségimá-dás, benne hangos fájdalmas olvasó, valamint ima a papságért és a Püspöki Karért. Ez a közös gyakorlat is az egységet hivatott erősíteni, valamint Istentől kapott erejével alátámasztotta a katolikus főpásztorok, papok és szerzetesek lelkiismeret szerint való döntéseit.
    Febr. 22-én az újabb rendközi gyűlésen elhatározták, hogy a szenvedő hercegprímás úrért végzett imák csokrát édesanyjának adják át.

Áldozatok

    Ildefonsa anya egyesülve Szt. Fiát a világ üdvéért felajánló Szűzanyával, anyaházunk templomában 1949. február 2-án az egész társulatot felajánlotta élő, szent, Istennek tetsző áldozatul az anyaszentegyházért, szentséges Atyánkért, a bíborosokért, püspökökért, a papságért, magyar nemzetünk megtéréséért, újjászületéséért és társulatunkért .
    Februárban letelepedtünk Mernyén, márciusban pedig elfogadtuk a balatonberényi lel-kigyakorlatos ház vezetésére vonatkozó felkérést. Több meghívás is érkezett, de sokat el kellett utasítani. Elsősorban a kalocsai egyházmegyében támadó igényeket kívántuk kielé-gíteni. A következő települések plébánosai kértek, de nem kaptak nővéreket: Debrecen, Kalaznó, Katymár, Kunszentmárton, Magyarkeszi, Szarvas, Alsószentiván, Túrkeve, Rém. Külföldről Kanadából és Salzburgból érkezett igénylés. Akadály volt az is, hogy sok helyre kántort kértek volna, de kb. 20 nővér, akiket kiskertekbe szánt a vezetés, csak szeptember elején tehette le a kántori képesítőt .

    Bármennyire is szívderítőek voltak ezek a meghívások, a már meglévő alapításainkról érkező hírek komoly aggodalomra adtak okot : Tiszaháton kiűzték a nővéreket a lakásukból, szállásadójukat megfenyegették. Tilalmat adtak ki a nővérek befogadására. Ezek a plébános ebédlőjében húzták meg magukat ideiglenesen. A polgári nővérek házát lefog-lalták fiúinternátusnak és tanítólakásoknak. 8 évi működés után Szovátának (Székelyföl-dön) is búcsút kellett mondanunk. A jegyzőkönyv szerint "a nővérek fogsága idején a la-kosság pénzt gyűjtött kiszabadításukra" – de erről sajnos nem sikerült részleteket megtudni.

    A Görbeházán történtek az emberi kegyetlenség csúcsait tárják szemünk elé: A nővérek szállásadóját, Béke bácsit a nővérek vallatása után hallgatták ki. Meg is verték, hogy távolítsa el testvéreinket a házából. Arra akarták rávenni, hogy vallja azt, hogy a Rákosit gyalázó feliratot a nővérek pingálták a falubeli emlékműre. A szállásadó igazi hitvalló keresztény ember volt. Miután aláíratták vele, hogy sebeit egy megvadult tehén szarva és rugdosása okozta, kiszabadult bántalmazói kezéből. Azt mondta a nővéreknek:

"Én magukra semmi rosszat nem mondhattam. Bűnös ember vagyok, azt a verést talán megérdemeltem. Jézus ártatlan volt, mégis megkínozták és keresztre feszítet-ték. Megváltott engem, majd meg is gyógyít. Csak arra kérem a nővéreket, menjenek máshova lakni, és imádkozzanak értem".

    A kegyetlenkedők a tanítót, annak feleségét, az egyháztanács elnökét és a plébánost is zaklatták . Rédai János plébános befogadta a nővéreket, átadott nekik egy szobát és ren-delkezésükre bocsátotta az ebédlőt. Ő maga az irodába költözött. Még nem volt vége a megpróbáltatásoknak. Az atyát többször is vallatták, majd valamilyen koholt vád alapján két évre börtönbe csukták .

    A nővéreknek minden területen lépést kellett tartaniuk a változásokkal. Ebbe beletartozott a "hivatalos ideológiával" való megismerkedés is. Ildefonsa anya fontosnak tartotta, hogy a nővérek megismerjék a bölcseleti alapelveket, amelyeket a dialektikus történelmi materializmus hirdetett a növendékeknek, mert így lehetett igazán hatékony az érveken alapuló meggyőzés. A jelölteknek tényszerűen oktatták a gazdasági-társadalmi-politikai átalakulás tényeit, ideológiai alapjait.
    1949. májusának első napján Bácskában 7 jelölt beöltözött, ez egy kis vigasztalást jelentett a sok rossz közepette. A következő évben (május 2-án) az újoncok letehették a fogadalmakat .

    Szegeden a papi otthon nővéreinek már szeptemberben ki kellett költözniük a püspöki tanoncotthon épületéből, akkor a volt Szt. Margit Otthon épületébe költöztek. Egy hónap múlva éjjel rájuk törtek, igazoltatták a ház minden lakóját, másnap délelőtt a népi kollé-gisták megrohanták a házat – a nővérek személyes ingóságaikat is alig tudták megmenteni. Az orsolyiták fogadták be őket. Májusban még egy teremben laktak (Kálvária u. 4.), melyet szekrényekkel nappali és hálórészlegre osztottak. Az előszoba lett a konyha, és egyút-tal az atyák ebédlője is .
    A kalocsai anyaházzal kapcsolatosan egészen meghökkentő követelésekkel állt elő Turi Géza állami igazgató. Az 1948. aug. 6-i megosztás óta amúgy is jogalap nélküli hasz-nálatba ment át öt terem, de áprilisban újabb igényeket jelentett be a földszint és az első emelet központi fűtéssel ellátott összes helyiségére és a főlépcsőre. Generális főnöknőnk az Érseki Hatóság engedélyével tiltakozó felterjesztést küldött a VKM-be , hiszen a második emeleten lakó nővérek főlépcső nélkül csak a padláson át közlekedhettek volna… Október végén aztán megjelent a VKM-től ígért kettős bizottság, de ténykedésükben nem volt sok köszönet. További házrészeket és felszereléseket vettek állami tulajdonba .

"Áldjon vagy verjen sors keze…"

    Enyhítette fájdalmainkat, hogy néhány helyen ekkor még kezünkben volt a hitoktatás: Kiskunfélegyházán és Kiskunhalason posztulánsok tanítottak, Cegléden nővérek. Az egyházközségi munka területén a legtöbb lehetőséget Cegléd élvezte. Tíz kerületre osztották föl a várost, 1-1 nővér állt a szolgálatukban, mindegyik 400-460 családot vett a gondjaiba. Fő tevékenységi körük házasságok rendezése, betegek gyámolítása, előkészítése a betegek kenetére, tanyákra való kijárás (énekek tanítása, a néppel együtt való imádkozás, szentírás-olvasás és magyarázás). Imáik eredményeként 30-40 éve nem gyónt bűnösök járultak a bűnbánat szentségéhez. Az apostolkodást 1950 júniusáig folytathatták. Egyik nővérünk egy svájci úrral levelezett, aki mindent tudott az itteni helyzetről. Megírta, hol várja a nővére-ket, melyik zárda készül a fogadásunkra. Erről értesítették az ált. főnöknőt. Válasz: "Áldjon, vagy verjen sors keze… " Maradtak.

Rendőrségi túlkapások

    1949 nyarán sorozatos rendőrségi túlkapások nehezítették a nővérek amúgy sem könnyű életét. Úgy gondolom, érdemes a következő levelek bizonyos részleteit szó szerint idézni, így jobban látható az állam emberei kifogásainak és intézkedéseinek abszurditása:

    Ildefonsa anya június 24-i jelentése az Érseki Hatóságnak :

"Jún. 17-én a kalocsai lelkigyakorlat vezetője, ft. Magyar Károly és 22 vidéki nő-vér szabályszerűen bejelentette az állami rendőrségen ideiglenes tartózkodását. A rendőrség a bejelentést tudomásul vette. Jún. 18-án délután 1/2 2-kor a lelkigyakorlat vezetője és a 22 nővér idézést kaptak a rendőrségtől azonnali megjelenésre. Gerencsér István rendőrfőhadnagy mind a 23 jelentkezőtől beszedte a bejelentőlapot és kijelentette, hogy nem ad engedélyt az ideiglenes tartózkodásra, és az érintetteknek a legközelebbi vonat- vagy autóbusz-indulással el kell hagyniuk Kalocsát… A kereset nélküli, úgyszólván nélkülöző nővéreknek a kidobott útiköltség nem térül meg. Nem pótolható e lelki kár főképp azoknál a vidéki nővéreknél, akik a lelkigyakorlat alatt a szt. fogadalmak megújítására készültek, és azoknál, akik ily módon elestek az évi kötelező lelkigyakorlattól."

    Alig egy hónappal később általános főnöknőnk újabb levélben kérte az Érseki Hatóságtól annak tudomásulvételét, hogy a kalocsai állami rendőrség túlkapásai ellen orvoslást fog kérni a Belügyminisztériumban. A rendőrség ugyanis kijelentette, hogy nem fogadja el olyan tanító nővérek bejelentését (sem ideiglenes, sem végleges tartózkodásra), akik az 1948/XXXIII. tc. 4 § 7. pontja ellen az állami átminősítést nem fogadták el, több nővért 600 Ft büntetésre vagy 15 napi elzárásra ítéltek az állítólagos késői vagy szabálytalan bejelentkezés miatt . Elöljárónk mellékelte Orencia nővér fellebbezését, melyet a kalocsai rendőrkapitányságnak írt. Ebből tájékozódhatunk a tényekről: a nővér szombat este érkezett Kalocsára. Sem ebben az időpontban, sem vasárnap nincs a bejelentő hivatal nyitva, tehát nem lehetett volna késedelmesnek minősíteni a hétfő délelőtti bejelentkezést. A büntetőparancsot kérés ellenére sem kézbesítették, így lehetetlenné tették a jogorvoslatot.

Dunántúli eredmények

    A sok keserűség mellett most sem feledkezhetünk el az örömök megemlítéséről. Július 12-én Kaposvárott Veszprém, Zala és Somogy megye területéről érkezett kb. 60 pap és 20 nővér részvételével szociális gyűlést tartottak. Ezen értékelték nővéreink addig végzett munkáját. Általános volt a dicséret, kellemesen csalódtak még az eleinte hitetlenkedők is a gyónók és áldozók számának növekedését, a sok helyen helyreállt családi békét, a papi és szerzetesi hivatások gyarapodását látva. A születések száma feltűnően emelkedett az egykevidékeken. Felnőttek jelentkeztek keresztelésekre.

Teendők kilakoltatás esetén

    1949. augusztus 28-i dátummal körlevelet adott ki Ildefonsa anya , melyben konkrét utasításokat ad kilakoltatás esetére:

1. Nem szabad a házat önkényűleg elhagyniok. Be kell várniok az Egyházi Főhatóság tiltakozó rendelkezését. Csak karhatalom (rendőrség, népi szervek) erőszakának engedhet-nek.
2. Ragaszkodjanak a lakáshoz, mint ottani illetőségű polgárok. Kalocsán és másutt sincs lakásuk.
3. A karhatalom vezetőjétől kérni kell az írásos meghatalmazást, kinek a megbízásából intézkedik. Azért kell az írásos meghatalmazás, mert azt föl kell terjeszteniök az Egyházi Főhatósághoz és a rendi főelöljáróhoz. Ezek engedélye nélkül nem mehetnek ki a házból.
4. Ha a karhatalom kihurcoltatja holmijukat az utcára, álljanak mellé, őrizzék fegyel-mezetten és nyugodtan. (Számítsanak a nép részvétére és segítségére.)
5. A jólelkű emberek segítségével, vagy ha ilyenek nem lennének, akkor önmaguk hurcolják holmijukat a plébániára vagy az előre kiszemelt helyre.
6. Nem mehetnek be az állam által kisajátított és felajánlott lakásba.
7. A 6000/1948. sz. Kormányrendelet 27. §-a szerint igénybevétel alól mentes:
– a házadó alól állandóan mentes lakás
– a szolgálati lakás.
8. Az 1948. XXXIII. tc. és végrehajtási utasítás szerint nem veszi át az állam az intézetek azon részét, amelyben rendtagok vannak elhelyezve.

"Fáj a lelkem, hogy magukat kidobják"

    Ugyanezen esztendő őszén dávodi házunk körül adódtak kellemetlenségek: szeptember másodikán M. Szervácia nővér még bizakodva számolt be tisztelendő anyának ("Hála az isteni gondviselésnek, hogy a mai napot is a zárdában töltjük. Habár a kommunisták vezére fölszólított több embert, hogy az ő felelősségére tegyék ki a holminkat az utcára, de erre a tisztségre nem volt hajlandó senki. A jegyző figyelmeztette, hogy hagyja abba, ne csináljon ilyen felháborodást a faluban, hisz ők is emberek, nem lehetnek a szabad ég alatt."), de december 11-én a település lakóinak szeme láttára áldozatul esett házunk ("Míg a rendőrök kísérték a kocsikat a kijelölt lakáshoz, az emberek lerogytak a székekre. Megkérdeztem az egyiktől: Rosszul van, bácsikám? Nem. Fáj a lelkem, hogy magukat kidobják."). A nép nem mert közbeavatkozni, vélhetően igencsak megfélemlítették őket.

    Október 12-én felhívást kapott polgári házunk főnöknője, M. Richárdisz, hogy 8 napon belül ürítsék ki a zárdát, mert a népi kollégiumnak szüksége van rá. A nővérek a Legény-egylet termeibe költöztek. 21 év óta lakott zárdájukat fájó szívvel hagyták ott. Fájdalmukat növelte a felbérelt kommunista suhancok arcátlan magatartása, akik ütlegelték a sárban cipekedőket és akadályokat gördítettek az útjukba . A nővérek szótlan türelemmel viselték el az igazságtalan és durva bántalmakat, a tehetetlenségre kárhoztatott nép köréből felhangzó sóhaj pedig vigasztalta őket: "Most szenvedni tanulunk a nővérektől".

    Év vége felé már végképp nem volt biztonságos a levelezés sem. Generális főnöknőnk elrendelte, hogy a nővérek a levelezést világi nevükön intézzék, és a borítékra csak utcát és házszámot írjanak, de semmiképp se zárdát .

    Budapesten, Kun utcai házunkban elvették az óvodai részt, csak az emeletet hagyták meg a nővéreknek. Bácsból bizalmi úton azt az értesítést kaptuk, hogy az állami hatóság feloszlatta az ottani noviciátust, megtiltotta a további működést. Kívánta továbbá, hogy a novíciák tegyék le a ruhát, és jan. 1-ig lépjenek ki, hagyják el a zárdát .

    A Kollégium Tereziánum államosítását hetekig tartó ostrom készítette elő. Esténként újabb és újabb fiúcsapatok rohanták meg a házat, követeltek helyet maguknak. Arra kényszerítették a nővéreket és a növendékeket, hogy számukra szobákat ürítsenek ki. Éjszakánként a vallást, az egyházat, a papságot és a szerzeteseket gyalázó énekeket énekeltek. Az udvarban, a folyosókon és a lépcsőkön fáklyával ördögi táncokat lejtettek, a nővérek feje fölötti szobákban dübörögve orosz táncokat roptak. Éjjel-nappal figyelték testvéreink minden lépését, és lopással vádolták őket, amikor ágyukat ki akarták vinni az egyik lakásból. A nővérek imádsággal töltötték ki a zsivajjal álmatlanná tett éjszakákat.

Lelki felkészülés

    A Miasszonyunk Híradójának 1949. decemberi számában tisztelendő anyánk Szt. István vértanút állítja a nővérek elé következő évi védőszentként. Az Apostolok Cselekedeteiből ismert történetben Szt. István így imádkozik megkövezőiért: Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül! Nővéreinket leplezetten vagy nyíltan, de minden állomáshelyükön üldözték és vádolták. Volt tehát alkalmuk gyakorolni az ellenségszeretetet…
    Az évi szándék (Fil 1, 20) is mutatja, hogy mindenre lehetett számítani: "Ez az én várakozásom és reménységem, hogy semmiben sem szégyenülök meg, ellenkezőleg, teljes a bizalom, hogy mint mindig, úgy most is megdicsőül Krisztus az én testemben, akár élet, akár halál által."

A szétszóratás

    Az államosítás 943 nővért sodort ki az intézetekből (Ebből Bácskában 131, Kínában 35). Egy ideig még megmaradhattak nevelőknek: Kalász, DL, Klosz, Kongregációk a kezükben voltak, de hamar beszüntették ezeket is. Azok a nővérek, akik nem tanítottak 1949-ig, vállalhattak hitoktatást, de ezt is csak rövid ideig. Kisebb létszámban együtt élve a kisebb falvak és a tanyavilág voltak működési területeik. Varró- főző- betegápoló tanfolyamokat tartottak, másutt lelkigyakorlatokat szerveztek és vezettek. Egyszóval: Minden lehetséges jót gyakoroltak. A nővérek egy része – kisebb kockázatot vállalva – tanítani ment. Kevesen bírták hosszabb ideig. A legtöbben egyházközségekben helyezkedtek el: kántori, sekrestyési, templomtakarítási, háziasszonyi munkára, adószedésre stb. Sokan a Solidaritas HTSZ-ben találtak munkaalkalmat és szerezték meg a nyugdíjukat (Grősz József érsek, ha kellett, segített: eljött tárgyalni a bőrkesztyűrészleg állami hivatalnokaival a szerzetes dolgozók érdekében). Mások családokban segítettek a gyermeknevelésben és a háztartásban. Néhányan szeretetotthonokban találtak menedéket (Gyón, Csákvár, Hejce, Püspökszentlászló, Piliscsaba).

    Az 1950-es év a jogtalan állami intézkedések éve volt. Hiába tiltakoztak a szerzetesrendek vezetői, hazánk püspökei a jogtiprások ellen, semmi nem használt.

Törvényellenes intézkedések

    Kalocsán 1950. január 4-én újabb államosító bizottság jelent meg, amely az 1949 októberi foglalási tervet akarta erőszakkal végrehajtani . Hosszas könyörgésünkre birtokunkban hagyták a kisebb vízmelegítő konyhát és az egyik éléskamrát, belátva, hogy 180 személy részére mégsem lehet főzni az Érseki Kastélyban. 15 nappal később felhúzták az elkülönítő falakat. A számunkra meghagyott részen nem maradt WC… Az öreg, beteg nővéreknek a padláson keresztül való közlekedés lehetetlen volt… A hónap végén tisztelendő anyánk elesett az udvari lépcsőfeljáratnál, három hétig az ágyat nyomta…

    Jánoshalmán 1950. jan. 10-én a kéttagú államosító bizottság a nővérek rendházát is államosítani javasolta. Szabó István, jánoshalmi apátplébános, volt iskolafenntartó jan. 14-én ezzel kapcsolatban fellebbezést nyújtott be a bajai tankerületi főigazgatósághoz, mert:
    A döntés ellenkezett az 1948. XXXIII.tc. 1.§ 1. bekezdésével … A 8000/1948 sz. VKM végrehajtási utasítás a leghatározottabban és minden félreértést kizáróan kimondja a fenti rendelet 2.§ 2. bekezdésében: "Nem veszi át az állam az egyébként a törvény 1.§ 1 bekezdése alá eső tanulóotthonnak azt a részét, amelyben rendtagok … rendszeresen el vannak helyezve." Utóbbival teljesen összhangban volt egyébként a VKM 182597/1948 sz. rendelete is. A kettes bizottság fenti döntése világosan ellenkezett nemcsak az idézett törvénycikkel és törvényerejű rendeletekkel (a zárdát a nővérek saját erejükből ill. a plébános anyagi segítségével építették, és sohasem volt tanítói lakás), hanem "a Magyar Népköztársaság alkotmányának szellemével is, amely a humánumon, vagyis az emberiesség gondolatán épült fel, és bizonyára nem célozza azt, hogy 22 ártatlan és jórészt idős nővér máról holnapra, minden emberi támogatás nélkül az utcára kerüljön." Megjegyzi még az apát, hogy a rendház teljesen elkülönített épület külön bejárattal és udvarral, úgy, hogy a tanulók nem is láthatják a nővéreket.
    Grősz József kalocsai érsek négy nappal ezután levelet intézett a Bács-Bodrog vármegyei tankerületi főigazgatóhoz. Ez tartalmilag megegyezik az előző levéllel, de a főpap még hozzáfűzi: "Mivel a bizottság eljárását törvényellenesnek tartom, azért egyáltalán nincs módomban hozzájárulni ahhoz, hogy a szerzetesnővérek lakásukat elhagyhassák. Egyben kérem a Miniszter Úrtól, szíveskedjék megszüntetni az országot járó ezen kettes bizottságoknak sorozatos törvényellenes eljárásait, melyekkel tisztán egyházi célú ingatlanokat állami tulajdonba venni javasolnak olyan törvény alapján, amely erre jogalapot nem nyújt." Az érsek kérte, hogy levelét csatolják az apátplébános úréhoz és azzal együtt küldjék a VKM-be. Erről az írásról Ildefonsa anya másolatot kapott azzal az értesítéssel együtt, hogy az érsek az apátplébánoshoz küldött levelében a nővéreknek kifejezetten megtiltotta a lakás önkéntes, érseki írásos engedély nélküli elhagyását.

    Január végén Ináncsról érkezett három nővérünk Kalocsára. A szikszói rendőrség kitiltotta őket Abaúj vármegye területéről. 24 órát kaptak a távozásra.
    Kalocsán el kellett hagynunk a Marianumot .
    Márciusban újabb fellebbezési kérelem született, ezúttal mágocsi házunk ügyében az illetékes tankerületi főigazgatónak címezve tisztelendő anyánk tollából. Ebben tiltakozásunkat fejezte ki a március 8-án kiküldött államosító bizottság határozata ellen, mely rendünk telekkönyvi tulajdonát, a mágocsi zárdát állami tulajdonba vételre ajánlotta, holott az 1948:XXXIII.tc. végrehajtási utasításának 8. §-a csak az iskolai célokat szolgáló épületrészeket vonta állami tulajdonba. A mágocsi zárdával mindössze két tanterem épült egybe, amely könnyűszerrel, olcsón elkülöníthető lett volna egy fal felhúzásával. Ezzel szemben a bizottság úgy határozott, hogy az egész szerzetesházat állami tulajdonba veszi, annak egy ablakos, apró celláit tanítói lakásokká alakítja, a 12 nővért pedig 1 család részére épült csereépületbe küldi, melyet állami költségen szintén átalakíttat. Helybeli szakértők szerint a két épület átalakítása közel 100 000 Ft-ba kerül, holott az elkülönítő fal felhúzása 1 000 Ft-ot sem tenne ki.

    Április 12-én bajai zárdánkban jelent meg egy kéttagú államosító bizottság, amely egyéb sérelmes döntései mellett javasolta a nővérek által lakott épületrész állami tulajdonba vételét, holott az sohasem szolgált iskolai célokat. Tisztelendő anyánk és érsek urunk nekiláthattak a sokadik fellebbezés megírásának…

Dicséretek

    A sok keserűség közepette időnként derűt kölcsönöztek az arcokra a nővérek működéséről szóló, az anyaházba érkező levelek. Február elején Monostorapáti plébánosától érkeztek kedves sorok, aki az év eleje óta községükben tevékenykedő nővéreinkről számolt be:

"Nem tudtam, milyen kis társaságot kapok, ezért nem is tervezgettem… A kicsi kert megérkezett, a csokor pompásan rendezett. Az a derült jókedv, ami a kis csoport meleg összetartásának csalhatatlan jele, már a második napon ontotta fényét. Mindegyikük külön egyéniség, de egy pompás harmóniába kapcsolódnak… A főnöknő személye igen alkalmas. Nagy aktivitással párosuló elgondolásai és törekvései éppen az idevágó problémáknak felelnek meg. Antonella nővér a maga gyakorlatias és testvérszerető természetével napsugara a kis kertnek. Júlia nővér egymás után aratja a kántori babérokat. Fotina nővér a megtestesült szerénység. Erős elhatározása, hogy szent lesz – hát ebben nem fogjuk megakadályozni."

    A templom rendbehozása addigra már befejeződött és nagyszerűen működött a ministránsgárda. A fiatalság nevelése céltudatosan folyt. Az asszonycsoport 200 tagot számlált.

    1950. májusának elején Kaposvárról érkezett néhány sor, amely egy kis időre beragyogta közösségünk egét . Olvashatjuk, hogy nővéreink az addig ott töltött négy hónap alatt szép haladást értek el. Evariszta nővér kántori működését Cserepes Péter SJ atya egyenesen "főnyeremény"-nek titulálta, és dicsérte a kicsiktől a legidősebbekig mindenkire kiterjedő figyelmét. Andronella nővér gyógynövények gyűjtött és szárított. Veritász nővér az esperesi irodát látta el mintaszerűen. Egy nem akármilyen dicséret olvasható a levél végén: "A többi nővérrel nem szoktam találkozni. Legfeljebb annyit, hogy amikor a lelkigyakorlataik után gyóntatni voltam, megállapítottam, hogy igen büszke lehetnék, ha én tudnék ilyen eredményt elérni az asszonyok lelkében…."

Országos helyzet

    Május közepén Kalocsán Grősz József érsek úrnál megjelent az összes magyar női szerzetesrend megbízásából társulatunk és az Isteni Megváltó Leányainak általános főnöknője és az angolkisasszonyok tartományfőnöknője . Céljuk a helyzet ismertetése és tanácskérés volt. Megállapítható, hogy az összes többi rendnél is folynak a sorozatos jogtalan állami tulajdonba vételek. Különösen nehéz helyzetbe jutottak az irgalmas nővérek, mert az összes kórházból elbocsátották őket. A teherautókon budapesti anyaházukba szállított 400-500 nővér elhelyezése és fenntartása képtelenség… A szétszóratás esetére továbbra is a Szt. Kongregáció 1948. dec. 11-én kiadott rendelete maradt az irányadó.

A kisebb közösségek felszámolása

    1950. júniusának közepétől egyre nagyobb nyomás nehezedett a szerzetesekre. Még a sokakat érintő, rajtaütésszerű éjszakai kitelepítések előtt megkezdődött a kisebb közösségek felszámolása.

    8-án éjjel Siklóson lakó nővéreinket csukott teherautóban Albertirsára szállították, ahol 90 napot töltöttek .

    "1950 tavaszától már hallottunk arról, hogy a környékbeli zárdákból éjszakánként teherautóval viszik el a nővéreket. Kiskunhalasi zárdánkban június 9-én két hivatalos személy jelent meg, és közölte a főnöknővel, hogy a legrövidebb időn belül vessük le a szerzetesi ruhát és hagyjuk el a zárdát."

    E hónap 10-én az államrendőrség Hercegszántóról karhatalmi erővel 8 nővérünket Kalocsára vitt a központi anyaházba. Erről tisztelendő anyának a hercegszántói főjegyzőhöz írt levele tanúskodik , melyben kérte, hogy a nővéreknek legalább a személyes holmiját adják ki (cipő, mosdókészlet stb.), mert az anyaház nem tudta őket ellátni. Az élelmiszerkészlet lefoglalása is nagy gondot jelentett.
    Dávodról szintén 10-én az éjszaka kellős közepén vitték el a nővéreket a vecsési zárdába. Igen rövid pakolási időt kaptak, és kényszerítették őket arra, hogy nyilatkozatot írjanak alá, mely szerint fegyvert rejtegettek a házban. Vecsésen kis helyre zsúfolva éltek szeptember 15-ig. Addig gyakori zaklatások érték őket .
    Szegedről 12-én éjjel vitték el a nővéreket .

Gyűjtőtáborokba zsúfolódva

    1950. június 18-án nem vártak tovább a hatalom emberei: hazánk legtöbb szerzetesházának lakóit ezen a napon hurcolták el az éj leple alatt. Sötét tervekhez sötét háttér illik…

    Kalocsán az anyaházban is június 18-a volt a "sötét erők éjszakája". Éjjel 11 órakor megszólaltak az anyaház csengői . 8 teherautó várta a 130 nővért (a nővérek elhurcolásának éjjelén egyedül maradt a súlyos beteg máter, Aquina a házban. Pár óra múlva mentővel Kecskemétre szállították, később Kiskunfélegyházára vitték. '51. júl. 25-én halt meg). Néhány helyen, de nem mindenütt egy véghatározatot írattak alá a kitelepítettekkel.
    Bajáról már két héttel korábban odavitték a nővéreket, és mivel megmondták nekik, hogy továbbviszik majd őket, készenlétben állt mindenki az elhurcolásra. A rendőrparancsnok behívatta a főnöknőt, és azt mondta neki, nyugodt lehet, mert a nővéreket sehova sem fogják elvinni. Még azon az éjszakán megjöttek a teherautók… A déli órákban Máriabesnyőn bújtak ki a foglyok a ponyvák alól. Nem tudták, mi vár ott rájuk, de örültek, hogy Magyarországon maradtak – legalábbis egyelőre. Máriabesnyőn több, mint 300 nővért gyűjtöttek össze mindenfajta rendből. Volt, akinek szénaágy jutott kisebb teremben, másoknak szalma egy óriási tornaterem padlóján… Sokáig kínzó volt a vízhiány… Az éjszakák nyugtalanul teltek a létszámellenőrzések miatt. Az nem volt világos, hogy meddig fog tartani a kényszerű fogság, ezért minden eshetőségre készen kellett állni – a Szibériába való száműzetésre is…
    Minden időt igyekeztek a nővérek jól felhasználni: ki-ki megtalálta munkáját a konyhában, kertben, mosóházban, varrodában, stb. Gaudióza nővér énekórákat adott, Alacoque nővér franciaórákat . Az ellátásról a környékbeli hívek gondoskodtak.
    Az egyik falusi néni a vonaton babot, lisztet vitt a táborlakóknak. Egy ávós kihívóan odaszólt neki: Gondoskodjon róluk az egyház! Mire a halk, de bátor felelet: Lelkem, hát maga nem tudja, hogy az egyház mi vagyunk?

    Kiskunfélegyházi, vecsési zárdáink gyűjtőtáborokká alakultak. Az akkori ceglédi eseményekről M. Amancia, az ottani főnöknő a következőképpen számolt be: :

"Két teherautó nővért hoztak Bajáról és Bácsbokodról (24 + 45-en) lettünk. Azt állították, hogy a nép akaratából. "Kérem, üljenek ide a portára, és figyeljék a nép akaratát!" Asszonyaink behozták piaci áruikat, estére pedig megvolt mindenkinek az ágyneműje. A pékek kenyeret, a hentesek húst, a zöldségtermelők zöldséget ajánlottak fel azonnal, minden ellenszolgáltatás nélkül. Jó táplálkozást biztosított rajtuk keresztül a Gondviselés – Szibériába való menetelésre volt kilátásunk. Hogyan élt az összezsúfolt közösség? Magunk is részt akartunk venni ellátásunkban, ezért még szorgalmasabban kézimunkáztunk. Emellett készültünk az új életre. Többet imádkoztunk, nyelveket tanultunk, ének-zene szakos nővéreink megkezdték a kántorok képzését. Erre igen nagy szükség volt, mert megszüntették a kántortanítói állásokat: pedagógus nem lehetett kántor. Névsorolvasások… csodálkozás, hogy senki sem szökik meg…
Négyen a házban maradtunk. Dec. 5-én éjszaka kérték számon ottmaradásunkat. Mondtuk, hogy a jó katona is mindvégig a vártán marad. Még azon az éjjelen ki kellett hurcolkodnunk.
A feloszlatás után ismét megkezdődött a szerzetespedagógusok felé az igény. Mivel a közösségek megszűntek, többen elfogadták a meghívásokat… "

    Az elhurcolások napján nem minden nővér tartózkodott a zárdákban. A fiatalabbakat az elöljárók óvatosságból több helyről is hazaküldték. Flóriána nővér július 1-jén érkezett Tolnára, a szülői házba, innen vitték el az ávósok éjjel 10 óra után. A tolnai rendőrségen már várt rá egy dzsip, azzal vitték el Szekszárdra a börtönbe. Ott nem csukták rá az ajtót, de az őrök 2 óránként váltották egymást. Részlet vallomásából :

"Kihallgatásomkor a teremben körös-körül gumibotok lógtak, ez egy kicsit ijesztő volt. Szidták az egyházat és a papokat, aztán Kalocsára kísért egy ávós. Mondtam neki, hogy nagyon szégyellem magam, mert sokan ismernek, és most egy férfival látnak, és nem tudják, miről van szó. Erre nem jött mellettem, hanem hol követett, hol előttem ment. Útközben találkoztam egy ismerőssel, akivel sikerült édesanyámnak üzenni, hogy itthon vagyok, nem Szibériában…"

    A németladi plébános az elhurcolások hírére a nála lévő nővéreket elküldte, hogy megmentse őket. M. Genovéva nővér szülőhelyére, Bácsbokodra ment, de a nővéreket addigra már elhurcolták onnan. Szüleitől június utolsó hetében előbb a helyi, majd a bajai rendőrségre vitték. Ott napokig fogva tartották egy pesti kordás és egy soproni irgalmas nővér társaságában. Különböző próbálkozások után visszament Németladra, addigra többi testvérünk szintén visszatért oda. Mindennap be kellett menniük a rendőrségre, majd a zirci lágerbe hurcolták őket. Tizenhét rendből többszáz nővér került a táborba. Augusztus végén szabadultak.

A nyolcadik boldogság

    A keresztény ember a Szentírás szavaiból mindenkor vigasztalást meríthetett. A szenvedések közepette nővéreink lelkében bizonyára sokszor visszacsengtek Jézus Krisztus szavai, melyeknek különös súlyt adtak a már bekövetkezett és még küszöbön álló események:
    "Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben, így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak." (Mt 5, 10-12)

Mihez kezdjünk?

    A kormány és a Püspöki Kar közötti megegyezés 1950. aug. 30-án feloszlatta a máriabesnyői, ceglédi, kiskunfélegyházi, vecsési gyűjtőtáborainkat. Az erről szóló 1950. évi 34. sz. törvényerejű rendelet szept. 7-én jelent meg . Mindenki mehetett, amerre látott. A szerzetesi ruhát nem szabadott hordani. Legtöbbször a helybeli asszonyok segítették ki a nővéreket. Volt, ahol varrónők is jelentkeztek, hogy mihamarabb megoldódjon a probléma.

    Dunakeszi nővéreink a helyi hatóság jóvoltából nem kerültek lágerbe. Csak 1950. szept. 21-én kellett elhagyniuk a zárdát . Addig az államosítástól kezdve rongyszőnyegszövésből éltek.

    A kalocsai Szt. Szív Otthonban szeptember 7?8-án egy 3 tagú bizottság járt a Megyei Tanács megbízásából. Kihirdette a nővéreknek a szerzet működési engedélyének megszűnéséről szóló rendeletet, és hogy minden ingó és ingatlan vagyonuk állami tulajdonba megy át. Mindent leltárba is vettek. Mivel Püspöki Kar kérte az addigi szanatóriumnak a beteg és idős szerzetesek részére való meghagyását, azt az utasítást kapták a nővérek, hogy ne hagyják el a házat, sőt, a rendeletben biztosított három havi határideig lehetőleg maradjanak ott az egészséges nővérek is, nehogy a tárgyalások kedvező befejezése esetén az akadály az legyen, hogy a ház teljesen elnéptelenedett . Sokáig azonban nem állhattuk tovább az ostromot: október 10-én megtörtént a Szent Szív Otthon felszámolása és kiürítése. A nővéreket Csákvárra (Fejér megye) vitték: a 4 fekvőbeteget mentőautóval, a 11 öreg nővért pedig ponyvával letakart teherautón. Egy másik teherautó vitte ruhaneműiket és ágyaikat. A kiküldött bizottság este 6 órára átvette a kiürített épületet és lezárta. A többi 5 nővér egy darabig a plébánián húzta meg magát.

    A mindenüktől megfosztott "volt" szerzetesek a kormány engedélye alapján vállalhattak munkát ott, ahol hajlandók voltak őket alkalmazni. Nem volt könnyű kenyérkereső állást találni. Tevékenységi körünk szerteágazó lett: sorompóőr, villamoskalauz, gyári munkás, plébániákon háztartásvezető, kántor, templomgondozó, hitoktató, egyházi ruha készítő (püspökségeken reverenda varrására, egyházi ruhák művészi hímzése), ostyasütő, takarító és hasonlók. A Szeretetszolgálat szociális otthonaiban óvónőink, tanítónőink takarítói munkát vállaltak. Voltak, akik munka mellett ápolónői tanfolyamot végeztek abból a meggyőződésből, hogy a beteg és idős szerzeteseket, nővéreket elsősorban mi vagyunk hivatva ápolni .
    A Róm. Kat. Szeretetszolgálat létrehozta a Solidaritas Kézműipari Központot szétszórt egyházi munkaerők foglalkoztatására.

További zaklatások

    Általános főnöknőnk a gyűjtőtábor feloszlatása után Angelica tanácsosnővel egy budai albérleti szobácskában húzódott meg (Grősz érsek szerezte), ahol a nővéreknek alkalmuk nyílt felkeresni, de többek sürgetésére hamarosan Balatonszárszóra, majd Balaton-akarattyára költözött. Címét nem közölhette senkivel, leveleit közvetve írta és kapta, mert éles szemmel figyelték . '51 május 5-én mégis így ír: "Nagyon fontos, hogy a világi aggodalmak és félelmek meg ne gyengítsék bennünk a bizalmat mennyei Atyánk iránt."

    Aggodalmak és félelmek pedig akadtak több testvérünk életében: napirenden voltak a kihallgatások (M. Kusztódia, M. Aquináta, M. Immoláta, M. Grácia, M. Gregória, M. Szerafina, M. Teofila, M. Szervilia, M. Antida, M. Hilderika, M. Genovéva ).
     Aquinata nővér fiatalokat készített elő fogadalomra. Amikor erről tudomást szereztek az ávósok, kihallgatták a rendőrségen. Szerencsére nem lett súlyosabb következménye a dolognak.
    M. Precióza nővér 1968?70-ig rendőri felügyelet alatt állt. Kihallgatták és zaklatták is.
    Több nővérünket nem vettek fel bizonyos munkahelyekre, mert "veszélyes nézeteket" vallottak. M. Euzébia nővérünk a Gyógypedagógiai Főiskoláról felvételije után 1968-ban a következő szövegű értesítést kapta: " A felvételi követelményeknek megfelelt, de elutasítva, mert a magatartási követelményeknek nem felelt meg."
    Tartózkodási engedélyt sem volt könnyű szerezni abban az időben. M. Szervilia nővért például többször is kiutasították Budapestről azzal az indokkal, hogy "reakciós és apáca".

    Ebben a zavaros helyzetben nem is lehetett abban reménykedni, hogy Magyarországon maradhat a központi irányítás. Rómában reméltük megteremteni a lehetőséget. Markovits Jozefa vikária indult Ausztráliából Rómába. Már 1957-ben a Casa di Nostra Signora nevű házat vezette, amely idős és beteg emberek otthona volt. Megindultak a tárgyalások a Szerzetesi Kongregációval. 1969. dec. 27-én váratlanul elhunyt Jozefa nővér, az általános főnöknő helyettese. Ildefonsa anya azonnal lemondott hivataláról, hogy külföldön élő nővéreink választhassanak generális főnöknőt. Zemplén M. Mediatrixra esett a választás, aki a negyedik csapattal 1936-ban indult Kínába. Amikor 1951-ben az új kínai kormány kiutasította őket, Ausztráliában telepedett le. Ott kapta a Rómába szóló dispozíciót. A Szt. István zarándokházban szolgált.

Kínai missziónk végnapjai

Nemcsak hazánkban, Kínában is szükség volt a rendíthetetlen hitre. 1951-ben a fenghszieni nővérek azt az utasítást kapták a vikáriától, hogy menjenek Makaóba. Amikor a rendőrségen ezt bejelentették, nem találtak osztatlan lelkesedésre, mert azt akarták, hogy a nővérek továbbra is a kórházban dolgozzanak. Erőszakos marasztalásuk abban állt, hogy Ignácia nővért azzal vádolták meg, hogy egy asszonynak abortálószert adott. A hamis vád alapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A polgármester, aki időközben hazatért, pert indított az ismerős nővér érdekében, és meg is nyerte. Ignácia nővért szabadon engedték. Az asszony, aki hamisan tanúskodott ellene, bocsánatot kért, és bevallotta, hogy fenyegetésre cselekedett…
A missziók összeomlásakor, 1951-ben a kijövő 20 magyar nővér 6 nővérünk sírját és 27 bennszülött nővért hagyott Kínában . Ők nem kaptak engedélyt a távozásra, levélben sem érintkezhettek velük. Li M. Elekta kapott megbízást, hogy mint a nővérek elöljárója, tartsa kézben és irányítsa ügyeiket a lehetőségek szerint. Nővéreink hamarosan Ausztráliába utaztak, ahol az Iskolatestvérek által vezetett árvaházba kerültek. Munkájuk betegkezelés, ebédlői szolgálat és varrás volt. Néhány év múlva Subiacóba kerültek, ahol idős asszonyokat ápoltak a Marianum Resthome-ban.