"Még 10, vagy 11 éves voltam, amikor fekete ruhás nővéreket láttam álmomban, éppen úgy néztek ki, mint ezek a nővérek, így Aquina anyától rögtön kértem a felvételemet."
M. Teuzéta nővér
Kicsi koromtól fogva nagyon szerettem imádkozni. Nagymamám szomszédságában egy gyermektelen házaspárnál imádkoztunk sokat, besegítettem az énekbe is, akkor még jó hangom volt. 1928-ban a megváltós nővéreknek zárdája épült nálunk, Mezőkövesden. 1923-ban a jezsuiták is odajöttek Jámbor László vezetésével. Templomot is építettek, ott lettem elsőáldozó, ott bérmáltak. Hatodikos koromtól a megváltós nővérek tanítottak, jól tanultam, az osztályban az öt első közé tartoztam. Elvégeztem a polgárit, meg a betegápolót is, de a megváltósokhoz nem akartam menni, mert ott beteget kellett volna ápolni, nekem meg gyenge volt a szívem, amikor vért láttam, mindjárt el akartam ájulni. Egy darabig otthon laktam. Nyolcan voltunk testvérek, négy lány, a többi fiú. Az volt a szokás, hogy a lányoknak kellett a libát őrizni, meg Jóska öcsémre vigyáztunk. Édesanyám mindenáron férjhez akart adni, sokan voltunk otthon gyerekek. Azt szerette volna, ha elmegyek summásnak.
Édesanyámnak egy barátnője Esztergom-Táborban szolgált a szalézi atyák javító intézetében, de közben belépett a megváltós nővérekhez. Elmentem hát az ő helyére dolgozni. Ott tanítottak kalocsai iskolanővérek is, meg a konyhában is ők dolgoztak. A konyhába kaptam beosztást. Az egyik hónapban a 180-200 gyereknek főztem, a másik hónapban a papoknak, növendékeknek szolgáltam fel, ebédlős voltam.
Még 10, vagy 11 éves voltam, amikor fekete ruhás nővéreket láttam álmomban, éppen úgy néztek ki, mint ezek a nővérek, így Aquina anyától rögtön kértem a felvételemet, ahogy eljött bennünket meglátogatni. Felvett, és kérte, hogy készüljek, mert szeptembertől el akar helyezni. A Vanda kedves nővér is akkor jött oda, ő is kövesdi lány volt. Ő sokkal jobban főzött, mint én.
Hazamentem augusztus elsején, készülődni. Ágyneműm volt, meg sok matyó ruhám. Édesanyám sehogy se akarta, hogy elmenjek. A nővérem sokkal jobban apácának való volt, mint én, mert én olyan izgő-mozgó, világi típus voltam. A halasi főnöknő értem jött, mert éppen Bodvarákóra készült nyaralni menni, és útbaejtettek, elvittek engem is. Édesanyám azért nem engedett, mert félt, hogy hazajövök, és szégyenére leszek a faluban. Akkor már vagy 200 körül volt a hivatások száma. Édesapám azt mondta édesanyámnak: „Engedd el, ő tudja..”
Szeptember elsején a ládámmal együtt más Halason voltam. A stafírungom matrac, két párna, kispárna, paplan, dunna, három huzat, 12 harisnya, pohártörlő, meg ilyenek voltak. A matyó ruháimat eladták, Esztergom-Táborban is kerestem pénzt, abból varrtak nekem rendes ruhákat. A Császár Viki (Marcióza nővér) a konyhán volt, én meg a mosóban. Szentéletű nővér is volt az ottani 12 nővér között, a Szolána, akinek megjelent a 12 éves Jézus. Egy rákos beteg asszony helyett felajánlotta magát. Páter Csávossy volt a lelki atyja, úgy, mint az Elza nővérnek is, tőle kért engedélyt a felajánláshoz. A nővér kapta meg a bélrákot, az asszony meg meggyógyult. Kalocsára, tisztelendő anya szobája mellé vitték betegsége miatt. Szóval Szolána nővérrel mondtuk az óraimát, megtanított fohászokra.
Három év múlva felkerültem Kalocsára posztulánsnak. Dolgoztunk és megkaptuk a jelöltruhát, ezzel nem terhelték a szüleinket. Györgyi nővér is csapatosom volt. Őt Menodóra nővér karolta fel, kitaníttatta, sváb volt, német szakos tanár lett belőle. 1940-ben öltöztünk be 20-an. Akkor egyesültünk a bácskaiakkal. 10 novícia átjött, így lettünk velük 30-an. Gemma nővér is a csapatomban volt, aki a novíciátban is taníthatott. Kitagadták a szülei, és én nagyon sajnáltam, mert nem kapott otthonról semmit, édesanyja nem békélt meg, úgy, mint az enyém. Különórákat adott, így tudta megvenni a ruháját. Kézimunkáztam sokat, azt eladtuk, ebből próbáltuk kiegészíteni a háborús vékonyka kosztot. Bocskai ruhára kötöttem ügyesen bojtot, egy hétig uzsonnáztunk a pénzből. A novíciát kezdetén húztunk papírt, hogy kinek melyik hálóban jut hely, meg az ebédlőben hová ülhet. Én 12 hónapig nem jutottam a Gemma nővér mellé, csak éppen együtt lettünk ébresztősök. Hajnali háromkor kellett kelni, ami nagyon korán volt, a szívbajom miatt rossz volt a vekker hangjára kelni. Hát Gemma nővér behúzta a paplanja alá az órát és úgy keltett engem, hogy megfogta a kezemet. Ez nekem nagyon jólesett. Egyszer a síkos lépcsőn leszánkáztam két lábossal úgy, hogy egy hétig nem tudtam ülni. A konyhán szerettek nagyon, mert jól tudtam monogramozni. Tisztelendő anyának keresztszemeztem, de a nővérek nem mondták meg, hogy ki csinálta, csak azt, hogy a konyháról való. Lefogytam sokat a novíciátban, ezért mindig kaptam a munkámért pár falatot. Ezt megosztottam a Gemma kedves nővérrel, mert féltem, hogy megbetegszik a nagy terhelés miatt, hogy neki tanítani is kellett a novíciát mellett.
Novícia voltam a '41-es árvíznél is. Félreverték a harangokat, a kispapok meg megtöltötték a homokzsákokat. Jugoszláviában nem törték fel a jeget, azért torlódott fel a víz nálunk. A tanyákból kitelepítették a népet, térdig érő vízben húzták a szekereket, meg csónakon hozták az embereket a zárdába, ami magasabban feküdt, mint a környező települések. Nálunk csak a kertig ért a víz. A második emeleti szellőző ablakon tudtam megnézni, mert a házból újoncként nem mehettem ki. A konyhán ételt főztünk nekik, én osztottam. Még a folyosó is tele volt menekültekkel, meg az iskolában a termekben is feküdtek, a növendékek otthon voltak, mert farsang három napja volt.
Fogadalomtételünkön Zichy érsek úr jelen volt. Dispozíciót a kastélyba kaptam. Bementem a kápolnába, duzzogtam, hogy nem akarok annyi pap mellé kerülni, de mennem kellett. A mosóházba kerültem Izidóra nővér mellé. 1943-ban az érsek úr egy bérmáló körút során rosszul lett és meghalt. Az érsek úr halála után bennünket, nővéreket kiüldöztek a kastélyból. Már másnap át kellett költöznünk az anyaházba. Azzal gyanúsítottak minket a papok, főleg a Beresztóczi békepap, hogy meglopjuk az érsekséget. Izidóra nővér daganatos betegséggel átvitték a halasi kórházba és az érsek úr után röviddel meghalt. Én a jezsuitákhoz kerültem, 11 hónapon át a növendékekre mostunk.
Amikor kinevezték a Grősz érsek urat, ő addig nem volt hajlandó a kastélyba beköltözni, amíg mi vissza nem mehettünk. Közeledett a háború, járt oda a Mindszenty bíboros úr, mert a prímás közvetlen helyettese az érsek úr volt. Megbeszélést folytattak az iskolák államosításáról, meg ilyenekről. A miséjükhöz én készítettem ki. Amikor a háborúban az SS katonák ki akarták telepíteni az érsekséget, a nép megvédte az érsek urat. Nem akarta a híveit magára hagyni, az utolsó csepp véréig ki akart tartani. Amikor az oroszok bejöttek 1944 Mindenszentek vigíliáján, kérte az érsek úr, hogy fehér zászlót tűzzünk ki, hogy ne haljon meg hiába a harcban annyi ember. Az oroszok főhadiszállása nálunk volt, nem bántottak minket, mert az érsek úr inasa jól beszélt oroszul. Enni, inni adtunk nekik. Elmentek Paksra, Dunaújvárosra később, 1945-ben.
Az iskolák államosítása idején elkezdték a papok hittanóráit, meg szentbeszédeit figyelni, és sokakat elvittek, annak ellenére, hogy az érsek úr felemelte a szavát. A szétszóratáskor az ávósok bejöttek a kastélyba, megkérdezték, hogy hányan vagyunk, mert gyűjtötték össze a nővéreket Kalocsán az anyaházba, meg írták össze őket. A kastélyban heten voltunk nővérek: Piéta, Johanetta, két sváb, akiknek már nem emlékszem a nevére, ketten voltunk inasok Szevera nővérrel, egy meg a mosóban. Az ávósok nyugtatták a nővéreket aznap este, hogy feküdjenek le, nem lesz itt semmi. 11 órakor, amikor már aludtak, a zenetermi zongorákon nagyon nagy zajt csaptak és egy órát adtak az összepakolásra. Pogácsát sütöttek, lovat, marhát vágtak, azt mondták, hogy mindenkinek adnak majd egy csomagot, de végül nem osztották ki. Tisztelendő anya megáldoztatta a kápolnában a nővéreket, a Szentostya nem maradt ott. A jezsuitákat is akkor vitték el, úgy mondták, Szibériába, de a kalocsai érsek tárgyalt a nővérek ügyében a minisztériummal. A kastélyban reggel az elmélkedés után, szentmise előtt lementem az udvarra. Láttam, hogy az anyaház redőnyei nincsenek felhúzva. Rögtön tudtam, hogy elvitték őket, minket meg otthagytak, úgy látszik, nem fértünk fel a teherautóra. Utána minket már nem vittek el, mert az érsek úr megbeszélést tartott velük. Máriabesnyőre, a kapucinus kolostorba vitték őket. Bár drótkerítéssel vették körül a házat, a nép ennivalót vitt nekik. Az anyaháznak tájékára se lehetett menni, mert őrizték. Aquvina anyát otthagyták a zárdában betegen, ezt később hallottam csak, sok minden odalett. Iskolát telepítettek oda, a szemináriumot elvitték Szegedre, a kisszeminaristák meg ott aludtak nálunk a kastélyban. A kastély is láger lett, hoztak hozzánk három bencés atyát, egy kisegítő testvért, meg két nővért, de azt már nem tudom, milyen rendből.
A tanácsházán 1951-ben elkezdték rebesgetni, hogy el fogják vinni az érsek urat. Egy este kilenc órakor a kisszeminaristák jöttek vissza valami előadásról, és velük betódultak az ávósok is. Egész Kalocsát megszállták, féltek, hogy a nép megvédi az érsek urat. Várkonyi tisztelendő úr hozta be őket, akit titokban beszerveztek békepapnak. Ismerték már a járást, mert aznap délben egy nyomozó már járt nálunk, Esterházy grófnak adta ki magát, azt mondta, most szabadult a börtönből és cigarettás díszdobozokat akart eladni az atyáknak, Sztrilich Károly érseki titkár úrnak, meg a Gyetvai irodaigazgató úrnak. Mindnek járt a szobájában is, de erre a huncutságra már csak utólag jöttünk rá. Az érsek urat elvitték a Sztrilich, meg a Gyetvai úrral, a papok közül csak a Bart püspök urat, meg a lelkiatyánkat hagyták ott, minket meg bezártak az érseki lakosztály feletti Liszt Ferenc szobába, ahol a nagy zeneszerző megszállt, amikor a kastélyban járt. Amikor az érsek úrral elhajtottak, akkor azután lekísértek bennünket. Grősz érsek úr kapott a Mindszenti bíboros úrtól Amerikából intenciós pénzt dollárban. Azt az érsek úr odaadta a Patrícia főnöknőnknek, aki elrejtette a Liszt szobában, majd pedig Renáta nővér szüleihez vitte megőrzésre, akik Kalocsán laktak. Két nap múlva elvitték a főnöknőnket is, Renátát is, mert megtalálták a dollárt. Egy cellába kerültek, két éven át szidta a Patrícia nővért a Renáta, hogy miatta került börtönbe. Patrícia ezután Rádra került kántornak.
Az ávósok sokszor visszajöttek még, hogy csomagoljak az érsek úrnak zsebkendőt, rózsafüzért, breviáriumot, máskor házkutatást tartottak, műkincseket kerestek, vallattak minket, hogy milyen ember volt az érsek úr, meg ilyeneket kérdeztek. Egyszer kis híján megtalálták az öt hordó 96%-os alkoholunkat, amiből a nővérek likőrt készítettek eladásra. Elvitték volna ezért az összes nővért…sűrűn fohászkodtam Szent Józsefhez, hogy ne vegyék észre. Később a kanonokokat is beköltöztették a kastélyba, mert a helyükön szállodát alakítottak ki. Minket szélnek eresztettek, a bácskai nővérek meg a helyünkre kerültek, mert ők nem mehettek haza. Hazakerültem 1951. októberében édesanyámhoz, aki örömmel fogadott. A rendőrség még sokáig figyelt esténként, amikor a földünkről jöttem haza biciklivel. Termett a kukorica, disznót hizlaltunk, így volt mit enni. Kézimunkáztam a Szolidaritásban, édesanyám betegsége miatt nem mehettem be, ezért bedolgoztam a gyerek konfekcióba 1954-94-ig. Öcsém két év után leszerelt, dolgozni kezdett az iparban. 1960-ban bekényszerítettek minket a téeszbe, ettől kezdve fizették az SZTK-t, a beszállított terményért kaptunk munkaegységet, meg egy fél kataszteri háztáji földet. Sok kulákot elvittek Kövesdről, de minket nem bántottak. A Szoliban sok szabadságom volt nyaranta, így anyám helyett aratni jártam a téeszbe. Éjjel kellett menni az aratógép utánfutó kocsiján kapaszkodva a szalmát bálázni, ez két, vagy három munkaegységet jelentett.
Két év után 1953-ban kiszabadult az érsek úr, akkor elmentem meglátogatni. Amikor megérkezett, tapsolta, éljenezte a nép. Megújították a lakosztályát, de tele is tették lehallgató készülékkel. Nem szólt semmit a látogatásomkor, csak ültünk ott némán. Átadtam az ajándékot, azután eljöttem.
Közben elvégeztem levelezőn az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályát Mezőkövesden tiszta kitűnővel, még a tanfelügyelő is megdicsért. 1966-ban leérettségiztem, ötven évesen. Tudta mindenki, hogy nővér vagyok, de nem bánták, mert jól tanultam, meg nagyon dolgos voltam. Érettségi után rákos lettem, megműtöttek, azután hamar nyugdíjba mentem, 1971-ben 1500 forinttal. Akkor már meghalt édesanyám, meg a húgom is. Öcsém a tejüzembe járt, akkor már nem volt állatunk, csak a kertet dolgoztuk meg. Nyugdíjasként is dolgoztam még a Szoliban, '94-es feloszlatásáig.
Bejönnék a Mária utcában, csak a szívem nem bírja ezt a szén-dioxidos levegőt. A negyven év alatt Györgyi nővért többször meglátogattam Akarattyán, ott újítottam 25 év után a fogadalmamat. Később jobban lehetett már menni Kalocsára, meg Pestre is.
M. Teuzéta nővér 2007. július 22-én halt meg Mezőkövesden. R.I.P.