"Amikor olvastam, hogy a nővérek misszióba mennek, akkor gondoltam, hogy én is nővér leszek."
M. Szervilia nővér
"Borsod megyéből származom, egy kis településről, Viszkin községből. Úgy lettem nővér, hogy előtte nem ismertem semmilyen rendbéli apácákat. Édesapám mindig megrendelte nekünk a katolikus folyóiratokat, a Szív újságot, a Szűz Mária Virágoskertjét, Jézus Szíve Híve mindig járt nekünk. Amikor olvastam, hogy a nővérek misszióba mennek, akkor gondoltam, hogy én is nővér leszek, de hogy milyen rendbéli, arról fogalmam se volt. Akkoriban férjhez akartak adni a bátyám barátjához, a sógornőm öccséhez, már mindenki tudta, hogy szeptemberben lesz a lakodalmam, csak én nem. Édesapám választás elé állított. Egy lány, a későbbi Klavéria nővér ment tőlünk jelöltnek Kalocsára, tőle kérdezgettem, hogy mi hogyan van. Írtam Félegyházára neki, hogy kérdezze meg, felvesznek-e. Klavéria nővér szeptemberben hazajött szabadságra, vele mentem vissza.
Kiskunfélegyházán voltam 1948-ig, akkor kerültem Kalocsára posztulánsnak. 1949. augusztus 14-én öltöztünk be 27-en. Az államosítás engem nem érintett, nem tanítottam. Cseresznyét szedtünk, Georgia nővér még énekelt is a fa tetején. A nővérek napszámba mentek ide-oda, ezzel tartották fenn magukat. 1950. június 13-án Kalocsára hozták az ávósok a 3-4 személyes kiskertekből a nővéreinket. Mivel nem volt hely, a novicokat, meg a posztulánsokat hazaküldték a szüleikhez. Így kerültem én is haza június 13-án, két hónappal a fogadalomtétel előtt.
Új helyen laktak akkor édesanyámék. Abból a pénzből, amit édesapám Amerikában keresett, meg édesanyám örökségéből vettek egy kis földet. Nagy nehezen találtam csak oda, szerencsém volt, hogy a hamis kutyánk éppen a szomszédban csavargott és nem nyúzta le a ruhát rólam. Amikor édesanyám megölelt, megmagyarázta neki, hogy engem nem szabad bántania, és attól kezdve még csak meg sem ugatott. A bátyám örült, hogy a földeken lesz segítsége, mert édesapám akkorra már nem élt, édesanyámnak meg fájt a lába. Kapáltam, arattam, markot szedtem, takarmányt szedtem.
Bódvarákón még egy évig is ott maradhattak a nővérek, itt tettem le az első fogadalmamat Teréz néni (=Terezina nővér) kezébe Takács Mártával együtt. Teréz néninek volt itt egy háza. Rendszeresen jártam hozzájuk szentmisére, míg egy spicli be nem súgott, hogy gyűlésezni járok az apácákhoz. Vallattak ezért a rendőrségen, hogy minek megyek oda, mondtam, hogy azért, mert közelebb vannak, mint a négy kilométerre fekvő bódvaszilasi templom. Nem tudtam, hogy behívták a rákói nővéreket is, a Longina, Tiburcia nénit, meg Stefánia nővért, a főnöknőt. Ezután elvitték őket is, de nem tudom, hogy hova. Tőlük tudtam meg, hogy a kalocsaiakat elvitték. Klavériához elmentek a szülei látogatóba, visszafelé jövet bejöttek hozzánk, és beszámoltak, hogy a Jóisten csodálatosan gondoskodott a nővérekről, a nép ellátja őket élelemmel. Elfogadtak tőlünk egy kis rántottát. Később megtudtuk, hogy annyira kiéheztek, hogy nem is tudtak volna tovább menni, ha nem adunk nekik enni.
A rendőrségen azzal eresztettek el, hogy a falut nem hagyhatom el az engedélyük nélkül. Én ezt el is felejtettem. Amikor azután a viszlói búcsúra el akartam menni édesanyám testvérének segíteni, már a szomszéd falu határában megállítottak és kinyittatták a batyumat. Megnézték alaposan a fekete kosztümkabátomat, azt hitték rá, hogy zárdaruha, meg a társulati imakönyvemet, de elengedtek végül. Édesanyámnak azonban a népek rögtön jelentették, hogy két rendőr megállított, úgyhogy ő addig izgult, amíg haza nem értem, hogy mi lett vele, elvittek-e, vagy sem. Még egyszer, vagy kétszer behívattak a szentmise miatt, azután békén hagytak.
A második évben Miskolcon tettünk fogadalmat. Józsa nővér megbeszélte a plébános atyával. A plébániáról mentünk át titokban a templomba, és a plébános atya előtt újítottunk. Papp Piroska, Hamar Mária, Takács Márta volt még velem. A csapatunkból már csak Tóth Anna, meg Kirchhofer Erzsi maradt meg, Teofóra is meghalt azóta. Antonetta is meghalt.
Később a Komjáti birtokot fel kellett számolnunk, mert kulák-listára kerültünk. Fizetségképpen elvitték a bátyám ünneplő ruháját, esőkabátját, biciklijét. Azt mondta a bátyám, hogy ez így nem mehet tovább. Elvitték a cséplőgép mellől a búzát egy fillér nélkül, volt, hogy egy hétig nem volt kenyér a háznál, krumplit, meg babot ettünk rántás, minden nélkül, így dolgoztunk egész nap. Édesanyám sírt, bátyám vigasztalta. A földet felajánlottuk a tanácsnak haszonbérbe, de haszon persze nem volt rajta. Bátyám elment Miskolcra lakatos-esztergályosnak, én meg Pesten a bácsikáméknál laktam és a Május 1. Ruhagyárban takarítottam egy évig. Raktárba akartak tenni, de a káderezésnél kiderült, hogy templomba járok, így egy KISZ-es lányt vettek fel helyettem.
Közben be kellett volna állandóra jelentkeznem, de mivel kiderült, hogy apáca vagyok és reakciós, három napon belül el kellett hagynom Budapestet. Akkor Dunakeszire mentem lakni a Rákóczi útra Bakos Margithoz, Matild nénihez. Teréz néni irányított ide (Terezina nővér, a Mária utcában volt házfőnöknő). Innen jártam be dolgozni. A nyári konyhában laktam, olyan hideg volt télen, hogy reggelre megfagyott a kannában a víz. Megbetegedtem, úgyhogy aztán már behívott télre magához lakni. Sokat fáztam, mínusz 39-40 fokos hidegben vártunk a vonatra. A gyárban meg kikiabálták a nevünket, hogy ha ennyit késünk, akkor levonják a fizetésünkből.
Később 1953-55-ig Budán, a Gyógypedagógiai Intézetben konyhán dolgoztam. Egy dunakeszi asszony ajánlott be. Kevesebb fizetést kaptam, de a koszt ingyen volt, és beköltöztem Budára. 1955-ben kaptam egy vakbélgyulladást. Mikor a műtét után kijöttem a kórházból, otthon már várt a papír, hogy három napon belül megint hagyjam el Budapestet. Kértem, hogy legyenek tekintettel a műtétemre, és akkor egy hónappal meghosszabbították a tartózkodási engedélyemet. Akkor Érdre mentem, ahol Angelika nővér volt a főnöknő, ott volt még az Agóc Rózsi, meg a Morava Erzsike, Bata Juci, meg Lukács Ibolya. Vettünk egy kis házat, emeletes ágyon aludtam, úgy fértünk el csak. A Szoliban dolgoztam akkoriban, a kesztyű-részlegben. A hó miatt sokat késtem, se reggelim, se misém nem volt. Megfájdult a gyomrom, sokat jártam orvoshoz.
1956 július 2-án Nógrádverőcére kerültem szociális otthonba. Hejcére szerettem volna, mert az közelebb lett volna hozzánk. Egy megváltós nővérrel takarítottuk az egész házat, rendeztük a konyhát. Begyújtottuk a kályhát reggelente az idős mosóházas nővéreknek.
Időközben megürült egy hely Hejcén. Már csomagoltam, amikor jött a hír, hogy meghalt az édesanyám. Abbahagytam a csomagolást, gondoltam, miért menjek én Hejcére, hiszen édesanyám miatt kértem magamat oda. Két nap alatt jutottam haza a temetésre, a víz állt az utakon, a kertek alatt kellett vinni a koporsót. Nem sokáig maradtam Verőcén, mert új dolgozó érkezett az én helyemre, így mégiscsak Hejcére mentem. Itt dolgoztam a mosodában az Aréta nővérrel 1957-ig, amikor is áthelyeztek a gyóni szociális otthonba.
Gyónon főznöm kellett volna, de én nem tudtam, nem akartam vállalni. Pár napig ki se csomagoltam, amikor jöttek ellenőrizni a járástól, kérdezték, hogy mit csinálok itt, én megmondtam, hogy takarítok. Takarítottam is egy évig, azután áthelyeztek Vácra.
Vácon azt akarta a vezető nővér, hogy vállaljam el a betegápolás vezetését, de én nem akartam, mert majdnem megjártam. Az a képesítés nélküli ápolónő, aki a gyógyszerszekrény felelőse volt, desztillált vizet adott a cukros betegnek, és bekómált. Én vittem az ampullát az egyik nyugdíjas ápolónőnek, az adta be az injekciót. Nem lett végül semmi baj, de nagyon megijedtünk. Betegápolói tanfolyamra küldtek Pestre, a Városház utcába, két éven át, és amikor megkaptam az oklevelet, akkor elvállaltam a betegápolás vezetését 1961-ben.
Szeptemberben Pannonhalmára akartak helyezni, de hátra volt még a képesítő, ezért kértem, hogy csak novemberben helyezzenek át, és engedtek is. 1961-93. november 5-ig dolgoztam ott ápolónőként Alexia és Antonella nővérrel, nyugdíjazásomig. Annunciáta, Anzelma és Venancia nővérünk is ott halt meg.
1991-ben egy infarktus miatt egy évig szabadságon voltam és utána már nem mentem vissza dolgozni. Akkor költöztem be az itteni szociális otthonba, a Mária utcába. Örömmel jöttünk, hazajöttünk, a mi nővéreink közé.
Szervilia nővér a Mária utcai szociális otthonunkban halt meg 2010. szeptember 26-án. R.I.P.