"Boldogok a meghívottak, de még boldogabbak a megtartottak" 

M. Szinkletika nővér 

   „Kiskunfélegyházán születtem 1914-ben, márc. 25-én. Édesanyám fiúpárti volt; négy fia után született a nővérem, Rózsi, akivel egyszerre léptünk be, őt Agnellának hívták és csontrákban halt meg. Rózsi után következtem én, akkor már édesanyám el volt keseredve, nem is kellettem neki, ezért ajánlott fel a Szűzanyának az Ótemplomban. Gyerekkorunkban nagyon törekvők voltunk, vezeklési gyakorlatokat végeztünk, megostoroztuk egymást. A polgáriban az osztályfőnököm egy nagyon kedves nővér volt, ő vezette a Szívgárdát is. Már akkor megfogalmazódott bennem az életideálom, hogy én is szeretnék gyerekekkel foglalkozni. Otthon a sok testvér (öt fiú, öt lány) miatt nem tanulhattunk, ezért ez a gondolat abbamaradt. A polgári végén megint előkerült, akkor már meg is mondtuk otthon. Két évig szenvedtünk azért, hogy nővérek lehessünk, mert a tisztelendő anya akaratlanul megsértette édesanyámat: szegénységünk ellenére stafírungot kért hozzánk. Ez alatt az idő alatt én gépírtam, nővérem meg egy fodrászüzletben kisegített. Két év után megkérdezte, hogy akarunk-e még nővérek lenni, mert ha igen, akkor akár azonnal is mehetnénk, mert nem szabad a Jóistennek ellenállni. Annyit mondott, hogy volt egy álma, mást semmit.

   1931. augusztus 28-án végre beléphettünk a nővéremmel. Édesapám vitt be minket a félegyházi zárdába azzal, hogy önöknek adom a két lányomat, nagyon vigyázzanak rájuk. Egy év múlva elhelyeztek Hőgyészre, ott gyomorfekélyt kaptam. Egy év múlva, ’34-ben visszahívtak, anélkül, hogy meggyógyultam volna, és Kalocsára helyeztek. Posztulatúra után ’36-ban beöltöztem, ’37-ben a fogadalomtétel után pár évet még itt töltöttem sekrestyés és kézimunkázó beosztásban. Innen Foktőre helyeztek, az óvodában kellett besegítenem, majd Budapestre disponáltak. ’42-ben fejműtét után fátyol nélkül, majd igen vékony fátyollal Mágocsra kerültem betegállományba, a szemöldököm melletti két érző ideget kellett eltávolítani. Úgy volt, hogy megvakulok teljesen, mert a gyulladás kezdett ráhúzódni a szemidegemre. Nagyon el voltam keseredve, egy éjszakára bezárattam magamat a kápolnába, míg végül megkaptam a belenyugvás kegyelmét. Röviddel ezután P. Csávossy látogatta meg zárdánkat, én pedig tisztelendő anya kérésére elmondtam a bajomat. Az atya imádkozott a szememért, keresztet rajzolt mindkét halántékomra, majd kijelentette, hogy nem fogok megvakulni, vegyem le a szemüvegemet. Csakugyan, ettől a naptól kezdve megállt a szemem alkalmazkodási idegbénulása, tudtam mozgatni minden irányba. Csodálatos gyógyulásom volt, mind a mai napig nem következett be visszaesés a látásomban. Örökfogadalom előtt jött a tisztelendő anya, hogy kiléphetek, nem kötelező letenni a fogadalmat, mert egészségileg nem vagyok alkalmas, de nem küldhetnek el, mert itt betegedtem meg. Mondtam, hogy ha már beléptem, akkor az Isten iránti szeretetből itt is maradok.

   Ezután Jánoshalma, Szabadka, Tápiószentmárton voltak az állomáshelyeim a szétszóratásig. Ez utóbbi helyen Andronika volt a főnöknő, Nikkandra a szakácsnő, Alkantára a segítője, mi meg a Kinga nővérrel hitoktattunk. A gyerekek az iskolában kiszurkálták Rákosi Mátyás képét, ezért az igazgatót leváltották, a Kinga nővérünket pedig börtönbe is csukták. Ezután az eset után persze már nem hitoktathattunk. A szétszóratáskor éppen Pesten voltam kórházban, arcműtét után lábadoztam. Az egyik egyházközségi tagunk hozta a közelgő szétszóratás hírét, és azt tanácsolta, hogy fátyol nélkül menjek haza. Elvállalta, hogy kimegy értem a bicskei vasútállomásra és hazavisz a zárdába kocsival, majd a nővérekkel együtt a tervezett internálásunk előtt egy nappal kivitt éjszaka a zárdából és mehettünk, amerre akartunk. Hazamentem Félegyházára, majd Budapestre kerültem, a tápiószentmártoni igazgató rokonának epilepsziás gyereke mellett elvégeztem egy könyvelési tanfolyamot. ’52-ben elhelyezkedtem mint műszaki rajzoló, ezt a tanfolyamot is elvégeztem. Ekkor már a régi mágocsi főnök-nő, Adelheid ismerőseinél laktam, sőt egy évig ingyen kosztoltam is. Az ’56-os forradalom alatt leköltöztem ugyanennek a háznak egy első emeleti üres lakásába, itt laktam ’60-ig, amíg ki nem lakoltattak, mert kellett a pártnak a lakás. Még egy zsebkendőt sem vihettem magammal.  Fellebbeztem, a vállalatom is kiállt mellettem, míg végre a Keleti Károly utcában kaptam egy 3×3 m2-es fűtetlen társbérletet, ahol nagyon átfáztam, a reka-mié fiókjában aludtam és szinte mindig rajtam volt a kabátom. Ott aztán a szomszédom miatt zaklatott a rendőrség, mert a testvére disszidált, és kérdezgettek, hogy mit tudok. A többi nővérrel sem volt kapcsolatom, mert a családomban a sok katonatisztnek (bátyáim, sógoraim) sok kellemetlenséget okoztam így is. A vállalatnál is sokára tudták meg, hogy nővér vagyok, kérték, hogy hallgassak róla, mert a munkámmal egyébként meg voltak elégedve. ’64-ben egy minisztériumi főelőadó tanácsára elvégeztem estin a Bláthy Ottó Erősáramú Technikum Általános Gépészeti Tagozatát négyes oklevéllel. 50 évesen ballagtam. ’71-ben a Kevimas vállalattól mentem nyugdíjba mint tervező technikus. Légszellőző berendezéseket, majd a ká-bel- és műanyag gyárban szerszámokat terveztem. Nyugdíj után koordinátorként alkalmaztak még. ’83-tól minden évben három hónapot Rómában segítettem a káptalanig. Ekkor vezető nővér lettem egy eszmei házban, 24 nővérrel tartottam a kapcsolatot.

   ’94-től itt élek Csepelen, sekrestyéskedem, templomi és rendi ruha varrásával foglalkozom, segítek a főnöknőnek a könyvelésben., amíg a Jóisten engedi. Amikor fiatal voltam, azt gondoltam, ha megöregszem, nem tudok az unokáknak mit mesélni, most mégis elmeséltem dióhéjban az életemet. Ami csalódás ért az életben, azért az Isten bőségesen kárpótolt. Lourdes-ba, Fatimába, Szentföldre mehettem minden fillér nélkül. A Jóisten olyan kegyelmeket adott, ami átsegített a nehézségeken, csak most látom, milyen irgalmas volt hozzám. Most már nem sok lehet hátra, igyekszem gyűjteni a tarisznyába. Vallom, hogy boldogok a meghívottak, de még boldogabbak a megtartottak. Fiatal koromban mindig szent akartam lenni, most már csak szent szeretnék lenni. 
   Az 1997-es lelkigyakorlaton tettem egy jófeltételt, azóta azt gyakorlom: mindennap mindenért hálát adok.”

2004. aug. 8-án Csepelen Fenyvesi Mária M. Szinkletika nővér az örök hazába költözött, temetése aug. 24-én Kalocsán volt. Nyugodjék békében! A riport 2000 nyarán készült.