"Édesanyám végül azt mondta édesapámnak: Minden jó szülő a gyereke javát akarja. Ha olyan nagyon szeretne elmenni, hát hadd menjen Jézus nevében!" 

M. Szeréna nővér 

 

    "Szenttamáson is voltak kalocsai iskolanővérek, és én oda jártam elemi iskolába. A magyar gyerekeket nem nagyon vettek fel szerb gimnáziumba. Bátyám kiválóan tanult, engedték egy darabig, gondolták, majd elbuktatják, hát nem sikerült nekik, mert jó és okos fiú volt. Én kétszer jártam a hatodikat, hogy addig is jó helyen legyek. Hatan voltunk testvérek, én voltam a sorban a második. A nővéreknél egy felolvasott mindig, a többi meg kézimunkázott, vagy énekelt. Fiatal voltam, szép hangom volt, énekeltem azokat a nótákat, amiket édesapámtól tanultam. Nagyon szép évem volt.

    Egyik májusi este a szomszéd Vica néni, akinek két testvére a mi Rozália és Reparáta nővérünk volt, átjött édesanyámhoz. Amikor esti imámat végeztem, egyszer csak hallom, amint édesanyám azt mondja szép, szelíd hangján: „Nekem is sok jó gyermeket adott a Jóisten. Ha egyet az ő szolgálatára kiválasztana, én is szívesen feláldoznám.” Engem erre elöntött a melegség, és úgy éreztem, hogy én megyek el. Énrám legkevésbé gondolt édesanyám, mert a szegényebb emberek jobban számíthattak az első két gyerek segítségére. Meg azután vidám, eleven, nótás, táncos lány voltam, osztálytársaim nagyon szerettek, hívtak mindig játszani. Az utánam következő testvérem viszont olyan volt, mint egy angyal, arra gondolhatott édesanyám leginkább, hogy zárdába való. Mondtam másnap a tanító nővérünknek, hogy én szeretnék elmenni zárdába, tisztelendő nővérnek. Azt tanácsolta, hogy szóljak a szüleimnek, mert már május van és össze kell készíteni a stafírungot. Édesanyámat kértem meg, hogy szóljon édesapámnak, mert ő szelíd volt, édesapám meg kemény ember. Édesapám azt mondta: „Micsoda? Nem szegény ember gyerekének való az..” Sírtam magamban, de másnap megint kértem édesanyámat. Így ment ez minden este egy darabig. Bátyám is akarta magyarázni, hogy az ám egy életre szól, de nem akartam meghallani, nehogy lebeszéljenek. Végül édesanyám azt mondta: „Nézd apa! Minden jó szülő a gyereke javát akarja. Ha olyan nagyon szeretne elmenni, hát hadd menjen Jézus nevében! Majd meglátjuk, hogy aztán jó lesz neki, vagy nem.” Még nem voltam soha a háztól el, ezért elvitt a nagymama az édesanyjához Kishegyesre egy hétre, hogy meglássák, bírom-e. Dédanyámnál jól éreztem magamat, de estefelé kérdezgettem, hogy mikor megyünk haza. Így volt ez egy hétig. Otthon titokban örültek, hogy nem bírok még megmaradni máshol. Utána elkészítettek engem. Mindent beszereztek, ami elő volt írva, és öt társammal Szenttamásról elmentünk Kanizsára polgáriba, mindjárt a második osztályba, mert hatot már végeztünk.

    Első este mind a hat kislánynak a mamája ott volt, fent ültek a felső folyosón. Az udvarunk határos volt egy vendéglővel a nagy utcáról. Gyönyörűen odahallatszott a zene, én meg a lenti folyosón elkezdtem táncolni, jól érezni magamat a zenére. Egyszer felnéztem, és megláttam a tükörben, hogy édesanyám sír. Elkezdett könyörögni, hogy én úgy szeretek táncolni, miért nem jövök haza. Azt mondtam, hogy otthon nem hallatszik oda a zene, itt meg idehallatszik és én itt is tudok táncolni. A délutáni vonattal hazamentek a mamák. Mind a hat kislány nővér akart lenni. Az egyik meghalt, mert otthon hajat mosott, és a széltől agyhártyagyulladást kapott. A másikat eltanácsolták, a harmadik első képzőben elküldték. A többi megmaradt. Tíz hét múlva gondoltam először haza. Picit könnyeztem, de többet nem lett ez a gondolatom, elmúlott.

    Az új polgárista kislányokat rám bízta a prefekta. Amikor még édesanyám ott volt és beszélgettek a prefektával, észrevettem, hogy a hálónk oszlopára függesztett lámpa cilindere fekete a koromtól. Untam magam, és azt kérdeztem, hogy hol találnék egy olyan ruhát, amivel ezt a cilindert kitörülhetném. A prefekta megjegyezte, hogy nagyon dolgos kislány leszek, mert meglátom, mit kell csinálni. Édesanyám meg aggódott, hogy megárt nekem a sok munka, ha az ő óvó keze, szeme nem lesz mellettem. Az udvar közepén a hiányos, töredezett tégla járdát újraraktam, az omló falat bemalteroztam, bepucoltam, bemeszeltem, lefestettem a csúnya ablakokat, hálószekrényeket, hokedlikat. Kicsit kevesebbet aludtam, mint a többi, és mindig találtam ilyeneket. Gyorsan elmúlott a három esztendő, elbúcsúztunk nagy szívfájdalommal, és hazamentünk. Én akkor már 16 éves voltam. Azt mondta édesapám, hogy fel is válthatnám édesanyámat az aratásban. Édesapám széles rendet bírt vágni, így nagyon kifáradtam estére. Ezért nagyapám mellé ajánlkoztam markot szedni. Egész nap énekszóval szedtem a markot, még be is kötöttem a legtöbb kévét. Nagyapám boldog volt, hogy ilyen marokszedője még nem volt, első marokszedő díjat kaptam, azon vettük a fekete anyagot, amiből megvarrták nekem a jelöltnői ünneplő ruhát. Olyan öröm volt bennem, hogy azért én dolgoztam meg! Sokáig jó volt, mert édesanyámék úgy spóroltak, hogy megvették a nagyon finomat, és az tízszer annyi ideig tartott, mint az ócska.

    A polgári után beadtam az útlevél-kérelmemet, hogy Kalocsára feljöhessek. Csak november végén kaptam útlevelet. A késés miatt egy évet kellett várnom, mert az iskolát nem kezdhettem el novemberben. Kalocsán más volt a levegő, a víz meg pocsolyaízű. Tíz kilót fogytam egy év alatt. Egy nővér, aki Szenttamáson engem a harmadik osztályban tanított, és tudta, hogy Kalocsán nem kezdhettem el a tanévet, elvitt magával Dunakeszire. Egy év múlva, '29 szeptemberében elkezdtem a négy éves óvóképzőt, gondolták, hogy a kisgyerekekhez egy mosolygós valaki kell. Fogadalomtétel után 1935-ben az első évben Kalocsán az eperföldi minta-óvodában voltam, ahová kijöttek a képzősök hospitálni. Utána Ildefonza anya Bajára vitt magával, a zárda óvodájában nagycsoportot kaptam.

    A következő évben Szegedre kaptam dispozíciót. Utána, az óvodák államosítása után Dunakeszire kerültem, mert kellett valaki, aki tud hegedülni. Ott a nagy, leányköri lányokkal foglalkoztam, meg fizikai munkát végeztünk, kötöttünk. A rendőrfőnök a nagylányok miatt igen szemmel tartott. Dunakesziről nem vitték el a nővéreket. Tisztelendő anya azt üzente, hogy a fiatalok menjenek haza. Óvodába nem is adtam be igénylést, tudtam, én Jézus nélkül, Isten nélkül nem akarok nevelni gyerekeket. Baján, ahová a húgom férjhez ment, egy orvos családnál helyezkedtem el, két évig vezettem a háztartást. Utána Budapestre kerültem, egy híres ideg-és elmeorvos mindenese lettem. Egyedülálló református emberként nagy tisztelettel bánt velem, biztonságban éreztem magamat, ott maradtam 12 évig. Amikor lerobbantam, Terezina nővér elvitt a Szolidaritásba. Bérelszámoló voltam az egyházi ruha részlegben nyolc évig. 1972-ben hatvan évesen nyugdíjba mentem, hazaköltöztem Bajára, mert a húgom középső lányának segítségre volt szüksége Beteg gyerek, anyós, amputált lábú férj…). 

    1991-ben engedelmeskedtem a hívásnak és bejöttem a közösségbe. Mágocsra kerültem, sokat kellett dolgozni, hogy a zárda szép legyen. Négy évig a szakácsnő is én voltam."

Amikor a mágocsi rendház megszűnt, a többi ottani nővérrel Szeréna nővér is Kalocsára került a rendi szociális otthonba. Ott halt meg 2010. május 16-án. R.I.P.