"Közelebb, közelebb Uram, Hozzád" 

M. Hermána nővér

   "Nővérem apáca akart lenni, jelentkezett is az irgalmas nővéreknél, de visszalépett: azt álmodta, hogy nem bírta el a nehéz szerzetesi ruhát. Felébredve annyit mondott csak, hogy majd az Annus (= én) elmegy. Ez engem szíven talált. Egyszer a plébános úr kérésére elénekeltük a misén a Közelebb, közelebb Uram, Hozzád kezdetű éneket. Nagyon megfogott, elmentem hát a polgári zárdánkba. Gyóntatójuk azt javasolta, hogy ne az irgalmas nővérekhez lépjek be, hanem a kalocsaiakhoz. Beszélt a tisztelendő főnöknővel, aki elvitt magával Bácsalmásra 1942. május 17-én. Itt végeztem a polgárit is. A háborús időkben haza kellett mennem, csak ’45 augusztusában térhettem vissza. Mivel két bátyám hadifogságba esett, segítettem a nővéremnek a gazdaságban. 

   Szeptemberben Kalocsán megkezdtem a posztuláns évemet, és 1946. jún. 29-én beöltöztem 32 társammal együtt. 1947-ben a fogadalomtétel után 3 hónapig az anyaház konyháján dolgoztam, majd Szegedre kerültem a püspöki tanoncotthonba (95 fiú). Ezt 1948-ban államosították, ezért októberben kimentünk a Zöldfás plébániára. Egy orvos nyaralójá-ban laktunk, egy hónap múlva viszont el kellett költöznünk, mert a munkahelyén megfenyegették, hogy ha továbbra is szállást biztosít a nővéreknek, akkor felmondanak neki. Beköltöztünk a sekrestyébe, de olyan hideg volt, hogy hajnalra az ágyunk alatt a víz megfagyott. Ezután egy pincegarázsban találtunk menedéket, de azt se fűtötték. A hívek adományából éltünk. A garázs földes volt, az ágyunk lába belesüppedt. 

   1950-ben a plébános úr Szegedről jött a hírrel, hogy a szegedi nővéreinket az éjjel elvitték. Fehér fátylunk messziről látszott a kapálás közben a földeken, azonnal át kellett öltöznünk. Nagy János atya fogadott egy embert, aki kivitt minket a szegedi pályaudvarra. A vasutas nevetett, hogy csináljunk magunkkal valamit, mert ordít rólunk, hogy nővérek vagyunk. Franciskának nem volt hova menni, Bajáról való volt, de oda nem mehetett. Elvittem magammal őt is édesanyámhoz Füzesabonyba. 
Másnap a nővérem vett mindkettőnknek civil ruhát, így mentünk már a vasárnapi misére. A kommunisták el akartak vinni a cséplőgép mellé dolgozni, a plébános mentett meg, aki bejelentette, hogy kéne neki egy sekrestyés, meg egy kántor. Takarítottam, főztem is."