"A gyóntatóm kérdezte meg, hogy nem gondoltam-e arra, hogy nővér legyek." 

M. Immoláta nővér

    A gyóntatóm kérdezte meg, hogy nem gondoltam-e arra, hogy nővér legyek. Mondtam, hogy tanulatlan parasztlány vagyok, de ő biztatott, hogy a tanulatlanságot le lehet győzni.Túlkoros voltam már, 21 éves, így egy év alatt kellett elvégeznem a négy polgárit. Decemberben bizonyítványt kaptam, és január 23-án már fel is vettek a nővérek Kalocsára. Novíciátus után is ott maradtam: az óvóképzőm megvolt már, egy éves hitoktatóképzőt végeztem még. Az államosításkor tudomásul kellett vennünk, hogy az államiak másnaptól átvesznek mindent.

    A hitoktatóképző záróvizsgája előtt egy nappal vittek el bennünket Besnyőre. Az érsek úr hozta el később utánam a lágerbe a bizonyítványomat. Tálcán volt már, hogy mi fog történni, mert hoztak már hozzánk más rendbeli nővéreket, akiket kitettek a rendházaikból. Vártuk a sorsunkat, ami egy éjszaka be is következett. Piencia főnöknő kiabált, hogy „Nővérek, segítség..”, akkor elkészültünk gyorsan, felvettük a már összekészített úti csomagunkat. A pribékek minden szobába benyitottak, siettettek minket. 11 óra tájban érkeztek, és hajnali két óra körül elindultunk. Pécelre vittek először, de ott már tele voltak, nem tudtak minket fogadni, így kerültünk a délelőtt folyamán Besnyőre. A lágerélet szép volt, a kapucinus páterek nagyon pártfogásba vettek minket, jöttek rendszeresen misézni, meg lelki gondozásra. Beosztottuk a munkát, imádkoztunk rendszeres napirend szerint. Szalmán aludtunk, ennivalót a környékbeliek bőségesen hoztak, nem nélkülöztünk. Nem kívánkoztunk kimenni onnan, kitöltöttük az időt. Szeptember 8-a körül a tárgyalásoknak megfelelően mehettünk, ahová tudtunk.

    Testvéreimet kerestem fel, majd a szüleimmel laktam Kalocsán. Zughitoktatást vállaltam családoknál, elsőáldozásra készítettem fel a gyerekeiket az esti órákban. Később jelentkeztem hitoktatni az Újvárosba, meg a Rokkanttelepre, de sokáig nem tartott, ebbe is belekötöttek. Akkor kezdtem el a kántorképzőt 1952-ben. Az anyaházban bent lakhatott ez idő tájt Gaudióza meg Maristella nővér. Adtak egy–két termet a templomhoz vezető részen, meg a sekrestyén kívül, például a zenetermet, ami összeköttetésben volt a templom feletti oratóriumnak nevezett sötét folyosóval. Itt végeztük az egy éves kántorképzőt. Lassan szétszéledtek a nővérek az otthonnak és a kenyérkeresetnek megfelelően. Én mindvégig Kalocsán maradtam, negyven éven át Eperföldön kántorkodtam, miután egy kis ideig kisegítettem Miskén, Szakmáron. Nyugdíjasként is folytattam ezt a tevékenységet. A szülői házat eladtam a szüleim halála után és egy ötven lakásos városi házban vettem egy lakást, ott laktam. Akkor kezdődtek az én betegségeim, a sok-sok gyógykezelés.

    Nővéreinkkel mindvégig tartottam a kapcsolatot. Honvágyasak voltak, gyakran megfordultak Kalocsán. A fatimai misék is egyfajta összetartó kapcsot jelentettek. Eperföldön stabil helyem volt, nem kívánkoztam sehová, szerettem a híveket, különösen a gyerekeket. A tanítás, a zene, az ének miatt is jó kalocsai iskolanővérnek lenni, a nővérek közt valahogy mindig összhangra találtam.