Kalocsai Iskolanővérek

"Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Kalocsai Iskolanővérek - "Mindenkinek használni, senkinek sem ártani"

Euzébia nővér

"Rejtély, hogy én hogyan lettem apáca. Ez az Isten titka is, nemcsak az enyém." 

M. Euzébia nővér

 

    "Faddon, a hajóállomáson laktunk, ott volt apám állomásfőnök. Mivel se közel, se távol nem volt iskola, így a szüleim racionális megfontolásból azt mondták, hogy ha ki kell adniuk a házból, akkor biztonságos helyre adnak. Így kerültem a bajai zárdába. Eleinte ki nem álltam. A szabad falusi élet után (víz, erdő, liget..) bezártságnak éltem meg.

    Rejtély, hogy én hogyan lettem apáca. Ez az Isten titka is, nemcsak az enyém. Én hiába határozok el valamit, ha az Úristen keresztülhúzza egy tollvonással. Majdnem keresztül is húzta. Baján végeztem el a képzőt. Az ötödik évben Naszály ciszter atya tartotta a lelkigyakorlatunkat, akkor gondoltam a nővérségre először, és küzdöttem is magammal, hogy a zárdai élet túlzott szabályozottságát hogyan fogom bírni. A ruhánkba majdnem belepusztultam, kaptam egy állandó lázzal járó tüdő-beszűrődést. A beöltözés után három hónappal hazamentünk a háború miatt, úgy tudtam csak meggyógyulni, hogy letehettem napközben a ruhámat. A Tolnától nem messze fekvő Júlia-majorban húztuk meg magunkat a szüleimmel egy ismerős paraszt családnál. Egy szoba-konyhát bocsátottak a rendelkezésünkre, ott laktunk heten (két rokon árvával). Hónapokig egy utazókosár tetején aludtam. Tanítást nem mertem vállalni, bár felkértek, mert az iskola a tanyától odébb, a földes út mentén volt, és az oroszok betörésétől tartottunk. A szállásadó család elhozta onnan a táblát, és így tudtam foglalkozni az ő gyerekeikkel, meg az árváinkkal minden nap.

    A háború után újra be kellett öltöznünk, és újra kezdődött a novíciátus Hedvig nővér irányításával. Fogadalomtétel után Ceglédre kerültem vissza, ahol annak idején aspiránsként és posztulánsként irodalmat tanítottam. Csapatosommal, a Lujzival együtt végeztünk négy félévet Budapesten a tanárképzőn, Lujzi matekos volt, én meg magyar-történelem szakon, és közben a Mária utcában laktunk. A piarista rendház nagy termében voltak az előadásaink, Székely Gizivel (Grácia nővér) és Kempli Ilonkával jártam együtt. Itt ért a szétszóratás. Egy szatyorral mentünk haza. Ez a korszak elég zaklatott volt. A feloszlatáskor Mindszenty bíboros úr részéről kaptunk egy utasítást, hogy pedagógiai állást nem szabad vállalni. A selyemgyárba felvettek, de amikor megtudták, hogy pedagógus vagyok, gorombán elutasítottak. Elmentem Szekszárdra az oktatási osztályra, ahol a kommunista kádernek elmondtam a családi helyzetemet, és hogy nővér vagyok – és megkaptam az állást. 

    Minden munkahelyemen szemmel tartottak, de nem volt bajom. Egy matekórán nem volt mit ideológizálni, a versek értelmezése is az adott kor reflexióját igényelte, nem a mi korunkét. Minden munkahelyemen kaptam provokatív kérdéseket a diákoktól, hogy van-e Isten. Azt válaszoltam: „Nekem most hivatalból azt kell mondanom, hogy nincs, de én személyesen hiszem, és vallom, hogy Ő létezik, te pedig, mivel szabad vallásgyakorlás van, szuverén jogod eldönteni, hogy hiszel, vagy sem..”-és ezzel lezártam a vitát. Semmi bajom nem lett belőle. A munkámba sem szakmailag, sem emberileg nem tudtak belekötni.

     A negyven év alatt a testvéremmel végigszenvedtük a pedagógus pálya minden Kálváriáját. Őt például az igazgató, a Karsz Jancsi az alsó tagozatba osztotta Cseresznyéspusztán, az első hármat vitte, az igazgató 2-4-et, én pedig egy parasztházból kialakított külön osztályteremben az összevont felső tagozatot. Amikor megláttam először az ötven körüli létszámot bezsúfolódva egy terembe, gondoltam, hogy „Te jó ég, mi lesz velem”, de azután szépen fejlődtek. A matekkal nem volt gondom, hála Mercedesz nővérnek, csak a magyarra kellett készülnöm. Az osztatlan osztályokra vonatkozó speciális módszerrel dolgoztam, és meg is lett az eredménye: rend volt, fegyelem, szabálytartás. Novemberben, amikor a megyei szakfelügyelő meglátogatta az órámat, annyira meg volt elégedve, hogy még pénzjutalmat is kaptam. Ebből az 500 forintból, ami akkor egy havi fizetésemnek felelt meg, építkezni kezdtünk. 

     Nyugdíj után még tíz évig tanítottam, voltam én alsós tanítótól nyolcadikos osztályfőig minden, csak éppen pedellus nem. Ha valahol hiányt tapasztaltak, a lyukat velem tömték be, ha elfuseráltak egy gyereksereget, nekem kellett megjavítani. Átvettem menet közben egy harmadikos osztályt is, akikkel már senki sem bírt. Nagy csibészek voltak. Így mutatkoztam be nekik: „Én is voltam gyerek, megértem a gyerekes csínytevést, megértem, milyen nehéz nyolctól fél kettőig megfeszítetten figyelni. 

    Utolsó évben a nyolcadikosok osztályfőnöke lettem, utánuk hagytam ott az iskolát. Könyörögtek, hogy vállaljam el őket, mert az osztályfőjük szülni ment. Sok imát tudtam fejből, amikor tanítottam, vagy kirándulni mentünk, mondogattam is ezeket, így tudtam fegyelmet tartani-az ima hatékonyságával. Hittel mondtam, nem úgy, mint egy kereplő, biztos vagyok benne, hogy az égiek megsegítettek. 

 
 Szerettem a vagány fickókat, csak a pimaszokat nem. Tíz évvel a nyugdíj után hagytam abba a tanítást. Fárasztó volt már a sok adminisztráció: minden gyerekről külön minősítést kellett írni a napló vezetésén túl. Meg azután sokféle maszlagot meg akartak velünk etetni pedagógiailag és pszichológiailag egyaránt.

    Sokat jártam külföldön az IBUSZ-szal. Egyszer behívtak a rendőrségre, megpróbáltak beszervezni. Azt mondták, ha vállalok egy kis feladatot, akkor oda utazhatok, ahová tetszik. Mondtam, hogy erre én teljességgel képtelen és alkalmatlan vagyok, már csak a rossz megfigyelőképességem és a memóriám miatt, meg azután nem vagyok egy nyelvtehetség. Ha éveken át spórolok egy külföldi útra, akkor oda én nem szimatolni megyek, hanem világot látni. Kérdeztem, hogy ugye megért engem…Megértett. Biztosítottam, hogy egy hét után honvágyam szokott lenni, úgyhogy attól ne féljen, hogy nem jövök haza, ki se verhetnének az országból, ha így tennének, visszaszöknék. Adtam a butát…

    Rájöttem az évek folyamán, hogy aki beijedős, azzal azt tehetnek, amit akarnak, de aki bátor, annak nem esik baja. A marxista esti egyetemet az iskola miatt el kellett végeznem, de nem tudtak átnevelni. Voltak színvonalas előadások, de nagyon primitívek is. Annyi haszna volt, hogy megismerkedtem egy orvossal, aki egy vizsgálat után rábeszélt, vetessem ki a mandulámat, ami sokszor begyulladt az év folyamán. Csak annyi kellett, hogy egy gyerek rám tüsszentett…. A kórházi ápolás olyan színvonaltalan volt akkoriban, hogy a gyerekekkel egy kórteremben feküdtünk, és mi láttuk el őket. Megfürdettem egy diftériás gyereket, és ennek is én ittam meg a levét: amíg a fertőzés el nem múlt, nem mehettem haza. 

Euzébia nővér a Mária utcai szociális otthonunkban halt meg 2010. november 10-én. R.I.P.