"Álmomban a szobor megelevenedett, vállamra tette Mária a kezét és azt mondta: Leányom, én nem hagylak el.”
M. Agapé nővér
1914. január 28-án születtem vallásos családban. Tizenegyen voltunk testvérek, ebből tízen nőttünk fel, mert egy közülük négyévesen betegségben meghalt. Én a hetedik vagyok a sorban. Egyszerű családi életet éltünk, szegények voltunk, de lelkileg gazdagok. Mindennap hálát adok ma is a jó szülőkért, és hogy ilyen családba születhettem. Mindennél jobb, hogy vallásos nevelést kaphattam.
A hivatásomat úgy kaptam, hogy nem is tudtam, hogy vannak nővérek, meg zárda. Amikor egyik nap iskolába mentem, a nővérem éppen a templomból jött, elbúcsúzott tőlem, hogy többet nem látjuk egymást, mert ő apáca lesz. Mentem tovább, és gondolkodtam, hogy akkor én is apáca leszek. Így is történt. Nővérem Huberta nővér lett, Magyarkanizsán halt meg később, és én is beléptem, csak meg kellett várnom, amíg betöltöm a 16. életévemet. Három másik testvérem megváltós nővér lett. Közülük Gertrúd harminc évig a szemináriumban volt a szétszóratás idején.
1930. május elsején léptem be Kiskunfélegyházára, ott három évig szolgáltam a konyhán. Utána Kalocsán voltam posztuláns, Vianneya nővér volt a mesternőm. Itt a mosodában dolgoztam, nagy gépek mellett.1935. június 26-án öltöztem be, Jozefa nővér volt a novicmesternőm. Azt hiszem 24-en öltöztünk be. Alá kellett írnunk, hogy állhatatosak leszünk, de én azt írtam oda, hogy nem biztos. Majdnem nem engedtek fogadalomra, pedig én úgy értettem, hogy csak Istenben bízhatok.
Kiskunfélegyházán egy szemetesládát emeltem, amikor megroppant bennem valami és haza akartak küldeni, Az orvos levegőváltozást javasolt. Imádkoztam a Szűzanya szobra előtt, nehogy hazaküldjenek. Álmomban a szobor megelevenedett, vállamra tette Mária a kezét és azt mondta: „Leányom, én nem hagylak el.” Másnap este jött Faddy nővér, a középső, és azt mondta, hogy nagyon jó híre van, a tanács úgy döntött, hogy nem küld haza. Ha elküldtek volna, akkor más zárdát kerestem volna, mert nővérként akartam élni mindenképpen. Ha nagyon kértem az Úr Jézust, akkor nagyon szorítottam a feszületet a rózsafüzére, úgy, hogy majdnem eltört. Úgy kértem, hogy hallgasson meg.
Beöltözés előtt három nevet írtunk. Az Agapé nem volt közte, de megbarátkoztam vele, mert szép a jelentése (szeretetlakoma), és ez emelte a lelkemet.Fogadalomtétel után a betegápoló tanfolyamot végeztem el Kalocsán, majd a növendékek ápolója lettem. Kb. százan voltak, a jelöltek is oda tartoztak. A nővérekhez és a novicokhoz Fábiána nővér volt beosztva. Onnan a Szent Szív Otthonba helyeztek, ezt a nevet Aquina anya adta az intézménynek. Ott sokízületi gyulladásom volt, kivették hát a mandulámat a Budapesti István Kórházban. Szívburok-gyulladást is kaptam, ezért tisztelendő anya Magyarkanizsára küldött betegállományba, ahol Hubertina nővér volt. Minden nap kaptam injekciót. Kb. egy év után az orvos nagyon kérte, hogy menjek a hadikórházba. Kalocsán mutattam az orvosi papírt, de az ottani orvos további betegállományt javasolt.
1947-ben Pestre helyeztek a Mária u. 20-ba, szintén ápolónak. 1950-ben itt ért a szétszóratás. Nagy tömeg jött, betörték az ajtót, mindenki ment, ahová tudott. Hányódtam, vetődtem. Kötöttem egy eltartási szerződést, még be se költöztem szinte, meghalt a beteg. Mentem haza munka után, hát ki volt pakolva minden holmi, egy munkásőr elfoglalta a lakást. Utána újabb hányattatások következtek. Néhány éjszakára fogadtak csak be itt-ott. Gyerekgondozó voltam két családnál fél évig. A Szolidaritásban is dolgoztam, ugyancsak fél évig. Varrónó voltam, de nem elég gyors. Az orrom alatt olyan tályog volt, hogy alig tudtak megmenteni. Kiszedték az összes fogamat.
Sikerült végre elhelyezkednem a Mária utcai bőrklinikán, mellesleg pedig elvállaltam az Orvostudományi Egyetem Vegyészkara köpenyeinek gondozását. Egy orvostanhallgató segített be a bőrklinikára, ott nagyon beváltam. Akkor már a Baross utcában laktam, onnan rakott ki a munkásőr. A nővéreket sajnos nem védte senki. Panaszra mentem a tanácshoz, de az alkalmazott nem mert velem beszélni, féltette az állását. Eltartási szerződést próbáltam újra kötni, de az illető csak kihasznált, nem kötött, azt mondta, minek, ha szívességből is eltartanak. Később főbérlethez jutottam a Makarenko utcában, a nővérem szintén. Ezt a két kis lakást cseréltük el a Mária utca 34-ben egy nagyobbra.
1989-ig voltam a Bőrklinikán. Nagyon szerettem ott lenni, minden betegben az Úr Jézust ápoltam. Csodálatosan gyógyultak a kezem alatt a betegek, de ezt nem mondtam senkinek, nehogy elküldjenek. A professzor elismerte a munkámat, azt mondta, sohase küldenek el, orrvérzésig dolgozhatok. Amikor szombat-vasárnap én voltam, hétfőn sose értették, hogyan gyógyulnak annyira. Megkérdezték, hogy mi a módszerem, mert az egész klinikát érdekli, van-e valami találmányom, hogy így „csodákat teszek”. Csak azt mondtam, hogy az előírtakat betartottam. Az orvos elkönyvelte, hogy „kézrátétellel gyógyítottam”. Sokszor megrendültem én is, amikor leszedték a kötést és gyógyult volt alatta a seb. Biztos, hogy Isten különleges kegyelme volt velem. Kaptam kitüntetést is, sok jutalmat. Alig voltam a Klinikán pár hónapja, amikor meglepett, hogy én is kaptam jutalmat. Azt hittem, tévedés, és szóltam érte. Azt mondták, hogy tegyem el a pénzt, mert ők nyitott szemmel járnak. Volt egy kommunista főnököm, aki egy hónapig külföldön volt. Amikor megérkezett, úgy fogadtam, hogy Isten hozta, mire elkezdett kiabálni, hogy nem az Isten, hanem a vonat hozta. Ezen az egy orvoson kívül mindenki tiszteletben tartott, a jelenlétemben nem mondtak pikáns vicceket, nagyon megbecsültek. 23 évig voltam a Klinikán. Minden nap repültem be, szerettem a betegeket, a hosszú napok (6-22h-ig) végén is örültem, hogy milyen sok jót tudtam tenni. Mindenkit, aki jót tett velem, ma is mindennap imáimba foglalok. Nyugdíjba vonuláskor rektori kitüntetést kaptam, majd Csongrádra költöztem.
Pesten minden lehetőséget kihasználtam a nővérekkel való találkozásra. Terezina nővér szedte össze a nővéreket a Krisztus Király kápolnába. 1989 óta élek Csongrádon az öcsémmel.
Agapé nővér 2013-ban halt meg.