"Három testvérem volt: nővérem is a mi nővérünk volt. Bátyám jezsuita lett. Húgom is belépett hozzánk, de ő a jelöltség alatt megbetegedett. Szüleink örültek nekünk, imádkoztak értünk."
M. Martinella nővér
"Dunakesziről származom, három testvéremmel ott nőttem fel. Egyik nővérem, Filotea is a mi nővérünk volt, akkor halt meg tüdőbajban 25 évesen, amikor én beöltözést kaptam. Bátyám jezsuita lett, 1941-ben szentelték Szegeden. Húgom, Márta is belépett hozzánk, de ő a jelöltség alatt megbetegedett, hazament.
Szüleink örültek nekünk, imádkoztak értünk. Bácsalmáson végeztük a polgárit, Kalocsán a képzőt. Én Dunakeszin voltam posztuláns, novíciátus után Topolyára helyeztek. 1932-ben Márta szüleimmel együtt Dunakeszire ment lakni. A háború alatt ide tértem haza pár hónapra. Bujkálnunk kellett, mert volt, amikor negyven katona lakott a házunkban. Hol a spejzba, hol a pincébe húzódtunk előlük, a bátyánk vigyázott ránk. Bár elbarikádozta a pince bejáratát, ketten mégis megtaláltak minket. Rettegve mondtuk a rózsafüzért, amikor is egy tiszt jött a segítségünkre, és bezárta azt a kettőt.
A háború után három nap alatt jutottunk le Kalocsára gyalogosan, nagyon megörültünk, amikor láttuk, hogy ott minden rendben van. Később Csillaghegyre kerültem, tanítottam az ottani iskolában. Margitta nővér volt a főnöknő, kb. 10-12-en laktunk ott. A Bercsényi utcában volt a zárda, és két iskolába is kijártunk tanítani, a Fő utcán, meg a templom mellett.
Az államosítás után Ildikó nővérrel a csillaghegyi templom sekrestyése voltam 25 hónapig. A többiek kézimunkáztak. A csillaghegyi főnöknő Paula nővér volt akkoriban.
Féltünk, hogy mikor visznek el bennünket, mert hallottuk, hogy a bátyámékat már elvitték Nagykapornakról Homokra. Édesanyámat úgy értesítették, hogy Monorra került, elment meglátogatni, és nem találta. Talán a postások értették félre. Amikor elengedték, az unokabátyáméknál bujkált egy darabig. A Jézus Szíve Templomban volt kántor, majd Hatvanba került. Később bezárták a Fő utcán hat hónapra vizsgálati fogságba, mert egy barátjának pápai enciklikát gépelt. A tárgyalás idején még nem volt meg az enciklika, ezért egy hónapra szabadlábra helyezték az ítélet meghozataláig. Öt hónapot kapott végül, de nem kellett leülnie, mert beszámították a már letöltött hatot. Nem bántották, de a hazahozott ruháján vérfoltokat is találtunk. A szemét tették tönkre, mert a cellájában kétszázas égő égett mindig. Nem fordulhatott el az ágyában, hanyatt kellett aludnia, a kezét pedig a takarón kívül tartania.
A Máriabesnyőre hurcolt nővéreinknek minden héten vittünk élelmet, de már civil ruhában. Szabadon bemehettünk hozzájuk. Szépen berendezkedtek, mindenki megtalálta a maga elfoglaltságát. Bácsalmásról Kalocsára vitték a nővéreket.
Amikor Csillaghegyről hazakerültem, kötöttünk sokáig, mert édesanyám 170 forintos fizetéséből nem tudtunk volna megélni hárman. Édesapám már nem élt, bátyám meg Hatvanban kántorkodott.
1951-ben Gyenes János iskolaigazgató hívott minket Vácrátótra tanítani. 1950 előtt is ő igazgatott, igyekezett megfelelni az új helyzetnek velünk együtt. Pedagógusként nem kaphattunk jutalmat, de templomba nyugodtan járhattunk. Havonta faliújságot csináltunk, amennyire lehetett, igyekeztünk teljesíteni, amit a többinek is kellett. Sok nehéz évünk volt. Sokszor kérdezték, hogy a tanítással hogyan egyeztetem össze a nézeteimet, de a matematika tárgyammal szerencsém volt, mert a számok törvénye nem változik. Egy gyereknek egyszer nem adtam meg az ötöst, akinek az édesapja valami fontos ember volt. Feljelentett minket, hogy papok járnak hozzánk, ami igaz is volt, mert a bátyám gyakran meglátogatott, vagy a plébánossal üzent. Tanfelügyelők zaklattak ettől kezdve minden nap, egy hónapon keresztül, egy alkalommal négyen is. Kérdezgették, hogy ugye nem ide járok templomba, én meg mondtam, hogy nem, mert Vácra mentünk át akkoriban, hogy ne hergeljük őket. A negyven év alatt bátyám egyik ismerősével tartottuk a kapcsolatot, aki Nagykapornakon karnagyként működött, majd Pesten tanított. Néha bementünk a Mária utcába, olykor találkoztunk a Helládia nővérrel, aki kinn élt Csillaghegyen.
1979-ig tanítottam, Márta testvérem 1981-ben ment nyugdíjba. Elfáradtunk addigra, meg kicsit keserű lett a szájunk íze a zaklatások miatt, pedig a régi tanítványok most is örömmel köszöntenek bennünket az orvosi rendelőben, a boltban, mindenütt. Az osztálytalálkozókra is mindig meghívnak. A Gondviselés különös kegyelmének tartom, hogy a bátyánkat hazahívta a '60-as években, akkor itthon volt a szentmise."
Martinella nővér 2009. március 18-án halt meg, Vácrátóton temettük R.I.P.