"Megtetszett a zárdai élet, nem akartam hazamenni"
M. Magdaléna nővér
Rácmiliticsen születtem, Zombor mellett, mélyen vallásos családban. Gyerekkoromban édesanyám vacsorát és szállást adott a falunkban megforduló kéregető nővéreknek. Az egyik beszédes volt, szerettem hallgatni. Azzal búcsúztak, hogy elvisznek engem magukkal, kérdezték, hogy eljönnék-e velük, és énnekem volt hozzá kedvem.
Igen ám, de az én nővérem, a Szeráfia kalocsai iskolanővér volt, és a falunkból mások is beléptek már a mi rendünkbe. Akinek szerzetesi hivatása volt, az mind Kalocsára ment, a határon túlra, ezért a falu nem akarta, hogy más rendbe lépjek. Írtak is mindjárt a nővéremnek, csináltattunk útlevelet, én meg is kaptam, de édesapám nem. 10 éves voltam mindössze, szülői kíséret nélkül nem mehettem sehova. Két évet vártam, azután 12 évesen nem volt mit tenni, egyedül kellett átmennem Magyarországra. Apuka kísért a határig, oda pedig a nővérem kocsit küldött.
Szeráfkámhoz kerültem Kunbajára, beíratott a polgáriba magántanulónak, csak vizsgázni kellett menni Bácsalmásra. Sokat vesződött velem, tanítgatott a szünidőben, mert hát csak szerbül, meg németül tudtam, magyarul nem. Két év után megtanultam a nyelvet és már rendesen tanulhattam. Megtetszett a zárdai élet, nem akartam hazamenni, jelöltként végeztem el Bácsalmáson a polgári utolsó két osztályát, majd felkerültem Kalocsára posztulánsnak. Beírattak a képzőbe, és öt év után novícia lettem. Alig tettem le a fogadalmat, már ott volt a bácsalmási főnöknő, hogy el akar vinni magával, mert a hitleri világban német tanítót követeltek, holott addigra már az egész település elmagyarosodott. A sok képzett németajkú nővér közül egy sem vállalta a helyezést, ezért engem tettek oda, kezdő tanítónőt. Bementem az osztályba, imával kezdtünk, de egyik se tudott németül imádkozni. Hat osztályt kellett egyszerre tanítani, könyv és minden segédeszköz nélkül. A szomszéd községből kaptam később könyveket, a tiszta sváb Kunbajáról.
Dorjáth Franciska M. Magdaléna nővér 2004. május 29-én Csepelen hunyt el.