"Apám azt mondta, akkor lesz belőlem apáca, amikor őbelőle pápa"

M. Józsa nővér 

   Ikergyerek vagyok, van egy iker fiútestvérem is. Édesanyám nagyon szigorú asszony volt, soha nem engedett bennünket az utcára, mi mindig csak ketten játszhattunk együtt. Közel laktunk a kalocsai anyaházhoz. Nővérem 10 évvel idősebb volt, mint én, a nővérek gyakorlóiskolájába járt, így idő-vel oda kerültem én is. Borókai M. Hermina keze alatt nyolcan voltunk egy osztályban, a képzősök mindig oda jártak hospitálni, Annunciáta nővér volt a pedagógusuk. Hat elemi után különbözetivel második polgáriba kerülhettem, a német ment nekem különösen nehezen. Petrovácz iskolaigazgató úr halálakor könyörögtem édesanyámnak, hogy én is elmehessek a temetésére. Decemberi hideg volt, télikabát nélkül álltam végig a szertartást, úgy-hogy mikor hazaértem, ledobtam a táskámat, és onnantól nem tudtam magamról semmit, két hétig eszméletlen voltam gyorstüdőgyulladás miatt. Purissima nővér húgával, aki felettem járt eggyel, egyszerre kaptuk meg a betegséget. Az egész intézet értünk imádkozott. A mamám már el is készítette a temetésre a fehér elsőáldozási ruhámat, amikor a priznicek hatására magamhoz tértem. Bár túljutottam a krízisen, kaptam egy mellhártyagyulladást, ami egészen átgennyesedett. Februárban kórházba szállítottak, és három hétig csapoltak, a genny olyan sűrű volt, hogy meg kellett operálnia a főorvos úrnak. Három hónap múlva, amikor felépültem, újra kellett járnom a második polgárit. Harmadikban már tiszta kitűnővel végeztem. Óvóképzőbe jelentkeztem, de az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy sérvem van, újabb operáció után végre felvettek.

   Negyedik éven az osztályozó vizsga napján halt meg az édesapám szepszisben, ezen a napon határoztam el, hogy apáca leszek. Nővéremmel egy szobában aludtam, neki árultam el először, majd később a szüleimnek is. Szó se lehetett róla, apám azt mondta, akkor lesz belőlem apáca, amikor őbelőle pápa. Attól kezdve erről hallgattam, egészen apa haláláig. Végig, valóságosan éreztem a hivatást, Isten vezetését a szívemben, hogy ezt, vagy azt ne tedd, vagy tedd. Képesítő után jelentkeztem, de tisztelendő anya túlságosan soványnak talált, ezért kitett Fegyvernekre egy gyógyszerész mellé. Nyáron sikerült ott meghízni, így végül ’37 október 25-én bevonulhattam végleg két oklevéllel. A többiekhez csatlakozva posztuláns lettem M. Angelika nővér keze alatt. Itt leadtam sajnos újra azt a tíz kilót, amit felszedtem, ezért izgultam, könyörögtem Jézusnak, nehogy kitegyenek. Amikor szóba került a nevem, egy nővér megjegyezte, hogy én tanítónő vagyok, soha nem fogok nehéz fizikai munkát végezni, miért kéne nekem erősnek lennem. Ezen múlt, hogy maradhattam. A novíciátus után Mohorra akartak helyezni, végül visszatartottak Kalocsán. Az idős Norbertina nővér mellé osztottak be az óvodai nagycsoportba, akinél képesítőztem. Az első évben csak besegítettem, a másodikban pedig megkaptam az újonnan nyílt harmadik csoportot a háromévesekkel. Alojzia nővér, aki a képzőben a pedagógiát tanította, nagyon pártomat fogta, így kerültem az időközben nyugdíjba vonuló Norbertina helyére, de mintaóvónői képesítést kellett tennem. Tanfolyamra jártunk Lilióza nővérrel ketten Pestre, és a Mária utcában szálltunk meg. Később egyedül maradtam a két csoporttal, mellém helyeztek egy másik nővért, de az is kilépett.

   Amikor államosítottak bennünket, ott maradhattunk az épületben, de már nem nevelhettük a gyerekeket. A Paprikamalomban dolgoztunk: földön ülve, zárdaruhában fűztük a paprikát, úgy kerestük meg a kenyerünket. Amikor arra sétáltak az óvodás gyerekeink, kiabáltak, meg integettek, hogy óvónéni, fájt a szívem nagyon. ’50-ben elvitték a jezsuitákat, úgy tudtuk meg, hogy aznap reggel nem jött az atya misézni a Mariánumba. Néhány nap múlva elvitték a mi nővéreinket is az anyaházból, a Szent Szív Otthonból, a jezsuiták mosóhá-zából, de a kastélyból, meg a Mariánumból még nem, mert mi nem voltunk az anyaház névlistáján. Mi is összecsomagoltuk a holmijainkat, vártuk minden nap, hogy mikor kerülünk sorra, mert hát pont szemben volt ve-lünk a rendőrség. Nehéz idők voltak azok. Végül bennünket nem vittek el, csak feloszlattak, így hazakerültem a mamámhoz.

   Fél év múlva hallom, hogy akinek nincs munkakönyve, azokat elviszik kényszermunkára. Jelentkeztem ezért más képzős lányokkal együtt Hajós mellé, Hildpusztára a földekre dolgozni. Igen ám, de engem nem a földekre, hanem a konyhára tettek, 1000 munkásnak kellett reggelente pakolni a napi élelmiszeradagot. A hajósi nővérekkel tartottam egy ideig a kapcsolatot. A párttitkár, egy írás-tudatlan, nagy kommunista, megtudta, hogy én apáca vagyok. Elkezdett faggatózni, hogy az óvodába milyen papok jártak be, nekem meg eszembe juttatta a Szentlélek a helyes választ, azt feleltem, hogy az óvodában még nem volt hitoktatás, ezért nem ismerek atyákat. Nem faggattak tovább, de ettől kezdve már nem a konyhán dolgoztam, hanem az autóval mentem, amivel kihordták az ételt. Ott is laktam, volt szálláslehetőség. Később írnok lettem, majd bérelszámoló, de sajnos nem sokáig, mert jóindulatú gazdaságvezetőmnek a központban kellemetlensége lett miattam. Én is fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek, amikor kiabáltak vele, hogy neki az apáca dolgozó kell, és nem a pártember. Kérte, hogy menjek haza egy kis időre, és én a következő busszal hazautaztam Kalocsára. Szerencsémre, mert nagy tisztogatások kezdődtek, a gazdaságvezetőt is perbe fogták, végül kénytelen volt utánam küldeni a munkakönyvemet. Házi iparba kezdtem, de nem tudtam jól kezelni a varrógépet, így jobbára a mamám dolgozott helyettem. Így ment ez néhány hónapig, de nem jól kerestem vele. A Földnyilvántartó kalocsai központjában szerzett nekem egy ideiglenes állást a szomszédom. Amikor ennek is vége lett, az érseki kastélyban találtam a nővéreink között munkát. Sötétben jártam reggel és este, annyi munkát adott a Gyetvai tiszteletes úr, akit ministráns kora óta ismertem, hogy alig győztük. 16 lakosztályt kellett csak nekem takarítani, egyenként három szobából állót. Három év után szóltam a tisztelendő anyának, hogy nem bírom, és ő áthelyezett Vácra, Patróna nővér mellé gondnoknőnek. Mire odaértem, kineveztek egy új gondnoknőt, aki nem kért belőlem, így megint takarítás várt a váci püspöki palotában. Annyira kimerítő volt, hogy amikor leguggoltam, nem bírtam kiegyenesedni. Terezina néni elvitt Benedek főorvos úrhoz Pesten, mert fájt a gerincem és zsibbadt a kezem. Ő daganatot talált bennem, ezért beutalt a kórházba, ahol azonnal kivettek egy miómát és egy cisztát. Felgyógyulásomkor ’61-ben Székesfehérvárra, a papi otthonba helyeztek az ebédlőbe. Hat éven át itt ismét nehéz fizikai munkát végeztem, sok liter mosogatóvizet kellet naponta cipelni, és még szabadnapunk is alig volt. Időközben tisztelendő anya parancsára elvégeztem a kántorképzőt, bár nem valami jó eredménnyel. Nyugdíjasként még négy órában dolgozni akartam, hogy ne szakadjak ki a közösségből, de sajnos ki is kellett költöznöm, mert a helyemre felvettek egy nyolcórás munkaerőt. Egy atya szerzett nekem albérletet, onnan jártam be hajnalban, ami megerőltető volt számomra. A sekrestyésséget is átvettem időközben, úgyhogy amikor ’81-ben új igazgatót kaptunk, megkértem, hogy a kántor szobájában lakhassam, az első emeleten a kórus mellett. Ő bútorozta be nekem a szobát, mert az én bútoraimat más nővérek magukkal vitték, amikor visszakapták a házukat. Hálából elvállaltam a sekrestye és a fenti kápolna takarítását, de úgy látszik, erőn felül, mert ablakpucolás közben egy napon rosszul lettem, 250-es vérnyomást mért a betegápoló, majd rögtön ezután agyvérzésem lett. Az ügyeletes orvos csak másnap jött ki, de még akkor sem utalt be a kórházba, otthon kezelgettem magamat. Három hétig feküdtem, majd beköltöztem a csepeli otthonba.

   2004. szeptember 20-án Csepelen M. Józsa nővér az örök hazába költözött.. Nyugodjék békében! A riport 2000 júliusában készült.