"Mindig a Szűz Mária kezét fogtam és nem is engedtem el soha."
M. Marcellina nővér
„Jászladányban születtem. Hatan voltunk testvérek, egy meghalt, ketten jöttünk szerzetbe, a többi családot alapított. Gyerekkorom óta szerzetesi hivatásom van. Nagyanyám 82 éves volt, én ápolgattam és mindig a szentekről, meg a Szűzanyáról mesélt. Imádkoztam vele a rózsafüzért, a stációkat, litániákat. Egyszer aztán mentem ki a csordás gyerekkel a tanyára, éppen ment két nővér a templomba. Otthagytam a gyereket, kérdeztem a nővéreket, hogy mik maguk, mert ilyet még nem láttam. Az egyik megsimogatta a fejemet és mondta, hogy nővérek. Kérdezte tőlem, hogy szeretnék-e ilyen lenni, mondtam, hogy nem tudom, majd meglátom.
Jászberényi vincés nővérek voltak, az egyik beteg édesapját jött meglátogatni. A nővérem (Bözsike) náluk tanult, jól ismerte őket, azt mondta, hogy majd elvisz hozzájuk. El is vitt, két év múlva. Erős lány voltam, fel is vettek, de azt mondták, hogy tanulni is kell ám. Én viszont nem szerettem tanulni, úgyhogy azt üzentem Erzsikének, hogy ha tanulni kell, akkor nem megyek a zárdába. A nővérek azt válaszolták, hogy nem baj, ha a Jóisten megadja a hivatást, majd jön. Meg is adta, de nem oda.
Marcella nővér a mi szerzetünkből odavaló volt hozzánk, hazajött Jászladányba meglátogatni a szüleit egy nővértársával. Édesanyám a templomban találkozott velük és elhívta őket hozzánk. Kérdezte, akarok-e velük beszélni, én meg mondtam, hogy akarok. Akkor felírta a nevemet, címemet, odaadta a tisztelendő Bernárda anyának, az meg nagy, borítékos levelet írt nekem. Az volt életem első levele. A felvételt megadta látatlanba, de írta, ha megmutatnám magamat, szeretne látni. Erzsike, a nővérem vitt fel Kalocsára bemutatkozni 1924-ben február 14-én. 17 éves voltam akkor.
Megtetszett nekem a zárda. Tisztelendő Norbertina volt a jelöltmesternő. Amikor megláttam a sok jelöltet – harmincan lehettünk akkor -, elcsodálkoztam, hogy ezekkel mind lehet majd játszani,. Mondták, hogy lehet játszani, de tanulni is kell. Szóval megtetszett nekem. Kitöltöttük a papírt, hogy mit kell hozni, és mondták, hogy most már bármikor jöhetünk. Édesapám kísért be, meg akarta nézni, hogy hova adja a lányát. Még utolsó este is azt mondta, kislányom, nem való vagy te apácának, te anyácának való vagy, hát csak nem viszed el a babáidat! Mert kilenc babám volt, amivel mindig játszottam. Egyet, a legkisebbet bedugtam mégis a zsebembe.
Kiskőrösön át dél felé érkeztünk, már vártak az állomáson. Finom ebédet is adtak, lencselevest, meg mákos gubát. Ebéd után elbeszélgetett velünk Norbertina nővér, megmutatta a cellámat is, magyarázott mindent. Édesapám aztán elment, én meg ottmaradtam. Körülfogtak a jelöltek, kérdezgettek, aztán vacsora után kapott mindenki kis keresztet, és ment a cellájába, csak én várakoztam az ajtóban. Megkérdezte tiszt. Norberta, hogy mire várok, én meg válaszoltam: arra, hogy megostorozzon, mert szülém azt mondta, az apácák vezeklő övet hordanak, meg ostorozzák magukat, hogy kimutassák Isten iránti szeretetüket. A nővér nagyon nevetett, adott még egy kis keresztet és aludni küldött. Másnap a reggeli ima után Marcella nővér jött, hogy ővele leszek.
’25-ben megkaptam a posztuláns érmet, ’26-ben a beöltözést, ’27-ben a fogadalmat. Laikus nővér lettem. Betettek a növeldébe, ott voltam 12 évig. Három szobában voltak a diákok, mindnek volt asztala, füzete, ott tanultak mind. Mi meg takarítottunk, vizet hordtunk, akkoriban nem volt ám csap, kannákkal hordtuk a vizet még a poharakba is. Később tisztelendő anya ebédlősnek tett meg. Itt dolgoztam három évet, amikor meghalt a dunapataji zárdában egy nővér, így oda tettek az öregek mellé vezetőnek, beosztónak, bevásárlónak, betegápolónak, szóval mindenesnek. Alexia nővér volt a szakácsnő. Egyszer a templomból jöttünk éppen haza, amikor egy motoros levelet hozott tisztelendő anyától, hogy addig ne mozduljunk a zárdából, míg nem érkezik újabb levél tőle. Közben a nővéreket már elvitték Kalocsáról, nem tudtuk hová, talán valahová Pest alá. Ott voltunk talán még két évig Dunapatajon, mert a pataji nép nem adta ki a nővéreket. Akkor aztán a tanácselnök azt mondta, hogy vagy hazamegyünk, vagy Szibériába, mert itt nem maradhatunk. A tanácselnök később felajánlotta, hogy rám, meg a szüleimre íratja a szeretetotthon házát, ha elmegyek hozzá és családtagja leszek, de én nem akartam a szüleimet magukra hagyni.
Így kerültem én haza a szüleimhez, akiktől elvettek mindent, házat, földet, állatot, élelmet, de valamiképpen nem telepítették őket ki. Öcsém akkor már a földalattinál volt gépész, az ő női brigádjába vett fel a mérnök főnöke 12 órás műszakba brigádvezetőnek. Az önéletrajzomba nem volt szabad belevennem, hogy apáca vagyok, és az építésvezető, aki maga is ladányi volt, megígérte, hogy nem szól róla senkinek. 12 évet dolgoztam férfiak között, de én soha egy kétértelmű szót nem hallottam, a brigádvezetők nagyon vigyáztak erre. Eljártam a templomba is imádkozni, a párttitkár meg meglátott és számon kért. Azt válaszoltam, eljártam és el is fogok járni, azt nekem meg nem tiltja senki, inkább tanulja meg tőlem imádkozni a Miatyánkot. Azt mondta, azt se tudja, mi az, én meg mondtam: na látja, ez a baj, ha tudná, akkor elmondaná.
A Deák téren dolgoztam tíz évig, kitanítottak robbanó villamosmotor- és daru-kezelőnek, liftesnek, kovácsnak, hegesztőnek. Minden vizsgám ötös lett, csak a politika lett hármas. A kompresszorral volt a legnehezebb. Akkor már sírtam, mert 49 férfi mellé csak három nőt választottak ki és én köztük voltam, de kellett a pénz a szüleimnek, mert segédmunkásként csak 600 Ft-ot kerestem, annyit, mint az Ilonka nővérem cselédlányként. Amikor aztán letettem ezt a vizsgát is, lett sok pénz. Annyit kaptam, mint az idős férfi gépészek. Morogtak is, hogy nő nem érdemel annyit, mint egy férfi, de megvédtek, hogy én elvégeztem a női munkákat is, mosogattam, ablakot pucoltam, kiosztottam az ebédet a gépjavítás mellett. A Király utcánál dolgoztam a 20 m3-es kompresszorral, ami fújta le a levegőt.
Amikor nyugdíjba kerültem, egy halálos beteg rokon asszony három hónapos gyerekét elfogadtam, akinek a férje is meghalt. Fel is neveltem édesanyám segítségével, lett neki két gyereke, már nyugdíjas.
Nem voltam sokszor beteg. Először a derekammal, amikor ebédlősként megemeltem egy kannát, másodszor, amikor ’88-ban a vállalatnál gázolásom volt, lerántott egy személygépkocsi és hat hétig voltam a kórházban. A kezem összeroncsolódott, a mellhártyám megrepedt, eltörött egy bordám. Azután ’91-től betegeskedem mindig, nagyon rossz a szívem, szívritmus-zavart is megállapítottak, szívelégtelenséget. Fél éve meg akartak operálni, de nem vállaltam, a műtőasztalon nem akarok meghalni. Az orvos azt mondta, kímélő élettel elélhetek 100 évig is. Tisztelendő anya azt mondta, ajánljam fel magamat és imáimat a szerzetért. Úgyhogy sokat kell imádkozni, ebbe nem szabad belefáradni.
A Jóisten életemben mindent megadott, egészséget, mindent. Az Ilonka testvérem is a szerzetben volt, ő három évvel fiatalabb nálam. Ő volt a legkisebb, mindig dajkálni kellett, mindig velem volt. Amikor zárdába léptem, sírt édesanyámnak, hogy ő is menne, de édesanyám nem akarta. Akkor azt súgtam neki, majd később ő is jöhet. Amikor novícia voltam, akkor aztán bejött édesanyámmal, ment tisztelendő anyához, aki felvette. Édesanyám akkor már köszönte a Jóistennek ezt a kitüntetést, hogy neki, méltatlan édesanyának a lányai közül kettőt is jegyesének választott. A testvérem, Ancia nővér aztán szakácsnő volt Baján meg Kiskunfélegyházán, onnan vitték el Celldömölkre. Amikor elengedték őket, a Váci utcában egy divatcsarnokos asszony két gyerekét vállalta el, nevelte őket, meg főzött.
Egy darabig együtt laktunk, testvérek, Pomázon, amikor államosították a házunkat és nem tudtuk visszavenni. Etike (?) felajánlotta a nyaralóját, ott laktunk, dolgoztunk. Elvállaltam egy öregember ellátását fél házért, hamar meghalt, csak két évig kellett gondozni, akkor megkaptuk a fél házat, a másik felét meg Etike szülei vették meg nekünk. A többi nővérrel nem volt kapcsolatunk, csak néha találkozhattam a Marcióza nővérrel, ő mondott a Lehel téri templomban ezt-azt, mert figyelték a postánkat. Azt mondták, ha valami összeesküvésen kapnak minket, akkor elvisznek. Aztán ’90-ben Consummata nővér sok levelet írt nekünk, hogy jöjjünk be végleg, be is jöttünk, örömmel, mint a madarak. Ilonka elment a konyhába én meg a mosóházba, segítettem Protázia nővérnek. Aztán Ilonka megfázott, kapott egy tüdőgyulladást, meg valami agyvérzése is volt, meghalt, nem élt benn sokáig. A Jóisten átvezetett minden bajon szépen, jobban nem is rendezhette volna el az életemet. A szüleimnek a sírjára még keresztet is tudtunk állítani, bár szegények voltunk. Mindig a Szűz Mária kezét fogtam és nem is engedtem el soha. Álmodtam nem is egyszer vele. Ha valaki imát kér tőlem, mindig őt kérem, hogy kísérjen el, tegye össze az ő szűz tiszta kezét és mondja velem az imát. Szeretek imádkozni.”
(A riport 2000. július 15-én készült, Marcellina n. 2000. szept. 15-én hunyt el.)