"Anetta nővért és Invioláta nővért, az osztályfőnökömet úgy szerettem, mintha az édesanyám lett volna, olyan akartam lenni, mint ők."
M. Antida nővér
Tősgyökeres kiskunfélegyházi vagyok, nyolcgyermekes család hetedik gyermekeként születtem 1912-ben. Édesapámat elvitték katonának az első világháborúban, négy év múlva láttam viszont. Addig odaszaladtam minden katonához, mert mindre azt hittem, hogy ő az apukám. Végig a nővéreknél jártam iskolába. Horváth Júlia posztuláns volt az első tanítónőm, tanított még Mira és Márta nővér is. Polgáriban Juhász M. Invioláta, matek-fizika szakos tanárnő lett az osztályfőnököm. Felkarolta a gyengébbeket, a szegényebbeket, egyenes volt, szókimondó, egyszóval nagyon szerettük. Anetta nővér irodalmat tanított, őt és az osztályfőnökömet úgy szerettem, mintha az édesanyám lett volna, olyan akartam lenni, mint ők. A Constantinum kápolnájába jártam mindennap szentmisére. A képző második osztályában jelentkeztem a nővérekhez, de bent nem tudtam úgy tanulni, ahogyan szerettem volna, ezért hazamentem. A képesítő után léptem be újra. A nővéremnek sokat köszönhetek, a stafírungomat ő fizette ki részletre. '34-ben öltöztem be negyven társammal. '35-ben a fogadalomtétel után Cegléd lett az első állomáshelyem Alfréda nővér főnöksége alatt. Együtt voltam Virginia, Invioláta, Juvencia, Adolfina, Lívia, Rogáta, Eduárda, Karitász, Paciencia, Belina, Illumináta nővérrel (Alfréda nővér később Bácskában börtönbe került két évre, mert két nővér határon való átszökéséért őt tették felelőssé). Három évig negyedik osztályt tanítottam. Amikor '38-ban bevezettük a zsinórírást, első osztályt kaptam.
Alfréda nővér Kalocsára került, Felícia nővér lett a főnöknő, engem pedig Tiszapolgárra helyeztek. Sírtam, mert a gyerekek nagyon szépen írtak, szerettem volna tovább vinni őket. Fonomimikával tanultunk, három lépésben: egyszerre vezettük fel a nyomtatott kis és nagybetűket, majd a zsinórírás kapcsolását, végül a folyóírást. Decemberben a szakfelügyelet elcsodálkozott, milyen jól írtak és olvastak. '40 szeptemberében kezdtem Tiszapolgáron, második osztályban, 72 summás szegény gyerekkel. Ott ebédeltek, mert délután is volt tanítás egy órától. Klebersberg idejében épült az emeletes, négytantermes iskola, a zárda, meg a kápolna. A háború alatt a tüzelőt a gyerekek hozták magukkal a táskájukban, később a falu népe hordta össze. Főnöknőnk Smidt M. Alexandra volt, velem volt Bálint Ilona, Epifána, Paciencia, Benedikta, Heriberta, Benignata nővér később egy évig, Valencia. A földszinti két első termet össze lehetett nyitni, ott rendeztük az ünnepségeket, előadásokat Szent Miklóskor, karácsonykor, itt volt az évnyitó, évzáró, tornavizsga. Szent Erzsébet napján nekem kellett megszerveznem a műsort, nagy bajban voltam, mert a főszereplő kislányom lábzsugorodásban meghalt a próbák alatt.
'43-ban a háború alatt csak két nővér maradt a zárdában, mindnyájunknak menekülnünk kellett. Én Epifána nővérrel együtt mentem Mezőkövesdre majd Budapestre, de ott nem maradhattam a bombázások miatt. A tatai vasútvonalat is lebombázták, gyalog kellett mennünk, éjszakára egy kórházban szálltunk meg. Végül Tata mellett Szomódon kötöttem ki, a bátyám családja fogadott be, Epifána nővér meg Celldömölk közelében Alsóságon. Vízkeresztttől március közepéig a mozgófront alatt a bátyám gyerekére vigyáztam, mert őt elvitték katonának. Később magamra maradtam, mert a bátyámék Pápára költöztek, ahonnan a felesége származott. Én is alsósági zárdánkba mentem, Epifána nővér után. Epifána nővérrel Szombathelyre mentünk ellátmányért, közben március 15-én bejöttek az oroszok. Engem is megtámadtak a pincében, egy idős asszony állt elém, az védett meg. Amikor ezt az esetet otthon meghallotta az esperes úr, védelmébe vett. Hatan laktunk akkor nála egészen addig, amíg Tiszapolgárról nem jött meg a lap: megkezdődött a tanítás, jöjjek. Időközben persze én is tanítottam, Szomódon kértek is, hogy maradjak, de nem lehetett.
Államosításkor Richárdisz nővér volt a főnöknő, Tiszadobra kellett mennem vele a tárgyalásokra. Közben kaptuk meg az egri érsek üzenetét, hogy ne írjuk alá a papírokat, ezért felálltunk és eljöttünk onnan. Mivel nem írtunk alá az államosításra vonatkozó papírokat, hamarosan elvették a szakszervezeti és a vasúti igazolványunkat, gúnyoltak a civil tanerők. A leányegylet utolsó évzáró műsorán egy spicli ült mellettem. A jó ismerősök hívtak minket kapálni, a Vivencia nővér édesanyja adott földet, meg napraforgó magot, abból lett olaj. Kézimunkáztunk, varrtunk is, de pénzt nem kérhettünk érte, természetben fizettek. A nép készséges volt, kaptunk egy disznót, tehéntejet, én meg cserébe eljártam kenyeret dagasztani.
Később Ariadne és Orlanda nővérrel a 15 km-re fekvő Görbeházára kerültem kiskertbe, Blaskó tanító házába. Béke bácsiékkal egy udvarban laktunk, vigyáztunk az ő gyerekeire is. Ariadne nővér kántorkodott, mosott, Orlanda nővér főzött, én meg a harangozás mellett mindenes voltam. A Rédai atyát sokat piszkálták amiatt, hogy bennünket befogadott, majd le is csukták két évre valami ürüggyel. A templom előtt egy első világháborús emlékműre valaki ráírta, hogy vesszen Rákosi. Behívtak minket a rendőrségre íráspróbára, de semmire se mentek, azután a Béke bácsit faggatták, hogy melyikünk volt. András bácsit meg is verték, Blaskónét kihallgatták, akkor ki kellett költöznünk abból a házból Béke bácsi könyörgésére. A plébániai iroda egyetlen szobája lett a háló, a munkahely, minden. Ariadne nővér helyére jött később Evariszta nővér, majd az ő helyébe Violanta nővér főnöknőnek. Ide helyezték még Petronella és Precióza nővért is. Nem sokáig maradtunk ott, mert a vörös uralom egyre elviselhetetlenebb volt, engem is sokat piszkáltak.
Kiskőrösre helyeztek, ott együtt voltam Amabilisz nővérrel, Forgács Vicával, Sztella nővér volt a főnöknő. Nem sokat éltem itt, mert haza kellett költöznöm beteg édesanyámat ápolni. A kiskunfélegyházi nővérek (Blandina, Prudencia) azt mondták, hogy a helyzet kilátástalanságára való tekintettel minden holmimat hozzam haza. Így is tettem, otthon laktam három és fél évig, de be-bejárogattam a zárdába. Idehozták a határsávból a többi nővéreket, nagyon sokan voltak. A szétszóratáskor megkezdte az ávó a leltározást és a lopkodást, a nővérek meg mehettek, ahova tudtak. Dr. Szemerédi Pálné a Blandina utcában, meg a Görög család a Dobó utcában is befogadott jó néhányat közülük. '52-ben Csongrádra költöző húgom helyére kineveztek egy kecskeméti iskolába tanítónak, 2-4 osztályba, váltott műszakban. A járási osztályvezető először elutasított, mert az önéletrajzomba beleírtam, hogy apáca vagyok, ezért ő azt rögtön a szemetesbe dobta. Icuka, a testvérem ekkor a tanácselnökhöz, és más összeköttetéseihez fordult, és így mégis megkaptam az állást a beteg édesanyámra való tekintettel. A gyerekek a környékbeli tanyákról a vasúti töltésen, sárban sok-sok kilométert gyalogolva jöttek iskolába. Amikor a számuk meghaladta a hetvenet, akkor új épületet kaptunk a kilakoltatott Borda tanító házában. A harminc gyereknek így közelebb került az iskola, nekem meg távolabb. Itt tanítottam nyugdíjazásig, eleinte kezdő fizetéssel, mert nem fogadták el az egyházi igazolást a tanítással töltött évek számáról. Később kaptam az iskola mögött szőlőt, gyümölcsöst, meg két hold kukoricaföldet pótlásként. Egyébként nem bántottak, jól bántak velem, rendkívüli fizetési besorolásban részesültem.
Érdekes élmény volt, amikor igazgatóm háromhetes ideológiai és szakmai továbbképzésre küldött Kalocsára, a volt anyaházba, és bár nem hagyhattam el az épületet, így misére se mehettem ki, de ott fürödhettem, ahol novícia koromban. A negyven év alatt a félegyházi nővérekkel végig tartottam a kapcsolatot. Találkozók is voltak a Dobó utcában. Az ávó nem bántott, nem voltunk feltűnőek. Nyugdíjas éveimben a kertet gondoztuk a húgommal.