"Mindig nagyon büszke voltam arra, hogy kalocsai iskolanővér lehetek. "
M. Erika nővér
"Szabadkán születtem. Kicsi korom óta mindig apáca akartam lenni, első elemitől kezdve, amikor a zárdába beírattak. Első osztályos tanító nénim, Ignácia nővér nagy hatással volt rám. Nem is tudtam volna másképpen elképzelni az életemet. Már gyerekként mindig azt játszottam, hogy nővér vagyok. A kendőmet a fejemre kötöttem, a babáimat tanítottam, és ez a gondolat nem is változott bennem soha. Másodikos polgárista voltam, amikor a kongreganista vezetőmnek kinyilvánítottam a szándékomat, hogy én nővér szeretnék lenni. Otthon már sejtették, édesanyámék gyakran összesúgtak a hátam mögött, hogy nézzétek, mit csinál ez a lány, mindig apácásdit játszik.
Mindjárt felvettek kis aspiránsnak 12 éves koromban, ingyenesen, mert jó tanuló voltam, és mert nagyon szegények voltunk. Gimnáziumba írattak, így elveszítettem a két év polgárit, és elölről kezdtem az iskolát, bár az első két év inkább csak ismétlés volt. Tanulmányaimat a háború szakította félbe. Zágrábba vittek minket, a rend ottani tanulmányi házába. A bunyevác jelöltek mellett mi hárman, magyarok kisebbségben voltunk, éreztük, hogy lebecsülnek bennünket. Főnöknőnk, a Patrícia nővér is magyar volt, elhatároztuk vele együtt, hogy átmegyünk a határon Kalocsára, mert Szabadkára akkor már bejöttek a szerbek. Kalocsán folytattam a tanulmányimat, itt végeztem el a líceumot, a képzőt, itt kezdtem a posztulatúrát. 1945-ben beosztottak a gyakorlóiskolába.
Az volt az álmom, hogy egy komoly tanító néni leszek, mindenkinek a mindene. Ez sikerült. Amikor Consummata nővér volt az anya egymást érték a levelek, hogy menjek be a zárdába. Engedéllyel élek kint. Elvállaltam Szendi érsek atya ellátását, nyugdíjasként nem hagyhatom őt magára. Ő is segített a mi nővéreinken annak idején, meg kell hálálnunk neki.
Mindig nagyon büszke voltam arra, hogy kalocsai iskolanővér lehetek. Nagyon jó nevelést kaptunk és kikerülve a plébániákra soha nem hallottam, hogy a kalocsai iskolanővérekre panasz lett volna.
A hivatásba belenőttem. A novíciátusban kezdett az egész tudatosodni bennem, amikor tanultunk a szerzetesi életről. A fogadalomtételkor a misén, mielőtt rám került volna a sor, mint a villámcsapás hasított belém a felismerés, hogy : „Tudod te, mire vállalkozol?” Ez csak egy pillanat volt, talán a sátán hangja. A következő pillanatban azt mondtam: „Én téged szeretlek, és jöhet az életemben bármi, én tudatosan előre mindent elfogadok.” Ez a tudatos elhatározás végigkísért a nehéz időszakokon. Láttam magamat térdelni az áldoztatórács mögött, amikor kimondtam, hogy jöjjön bármi. Ez olyan, mint a házasságban a hűség: holtomiglan, holtodiglan."
Erika nővér 2007. május 21-én halt meg.