"A mamám kitagadott, de én úgy megtaláltam a helyemet a zárdában, hogy a szétszóratás után az első voltam, aki otthagyta a házát meg a jó állását." 

M. Flóriána nővér 

 

„1921. április 11-én Tolnán születtem. 15 éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Nagyon bánkódtam azért, hogy nekem van apám, és nincs is. Több alkalommal is felötlött bennem, hogy apáca leszek – ekkor is.

Édesanyám nem engedett, azt mondta, nincs pénzünk, meg aztán a zárdában sokat kell szenvedni. Egy textilgyárban meg cukrászdában dolgoztam. 24 éves koromban édesanyám azt mondta, hogy most már azt csinálok, amit akarok. Jelentkeztem a plébánián. A plébános javasolta, hogy Pécsett is van zárda, de én Kalocsára akartam menni. Nem nőttem fel vallásos családban, sok mindenről nem tudtam, de volt egy aranyos, vallásos munkatársam a textilgyárban, aki az édesanyjával minden vasárnap mehetett a misére, és az nekem minden hétfőn elmondta a prédikációt, meg az evangéliumot is. Mamám, meg az ő mamája református volt, de adott reverzálist, így voltam elsőáldozó, meg bérmálkoztam is.24 éves koromban édesanyám végre elengedett apácának.     

1945-ben vettek fel a zárdába. 1948-ban az államosításkor a növendékeinkhez világi tanítók jöttek, és az akkori igazgató elhozta tüntetni az akkori növendékeket a kastély udvarára. Az érsek úr kiállt az erkélyre, és megkérdezte, hogy mondhatja-e még, hogy „Kedves fiaim és leányaim..” Minden iskolás azt kiabálta, hogy igen. Elmondták ünnepélyesen érsek úrral együtt a hitvallást, mire az igazgató mérgesen azt ordította, hogy ezekkel a reakciós kutyákkal nem lehet bírni. Csak 1949-ben öltözhettem be, mert szükség volt a munkámra, a főnöknő nem akart elengedni. 

A szétszóratáskor az én régi cukrász főnököm elment édesanyámhoz, és figyelmeztette, hogy jöjjön el értem, mert elvisznek Szibériába. Ő eljött értem és erőszakkal hazavitt. 

Otthon már másnap a cukrászdában dolgoztam. A főnököm figyelmeztetett, hogy négy férfi nagyon megnézett engem, amikor kiszolgáltam őket fagylalttal. Én észre sem vettem. Tíz órakor, amikor mentem haza, jöttek utánam. Alighogy hazaértem, a szomszéd kutyák elkezdtek ugatni. Kiszóltam, hogy van-e itt valaki, egy férfi hang válaszolta, hogy igen. Kinyitottam a kaput, az egyik férfi a hátam mögé ugrott és beengedte a többit. Bementünk a szobába, és ott mutatta az igazolványát, hogy az állami rendőrségtől van kiküldve. Azt mondta: „Maga most velünk jön! Szedje össze a legszükségesebb holmiját!”  Édesanyám nagyon sírt, könyörgött, hogy ne vigyenek el. Betettek egy dzsipbe. Egy ott maradt velem, a többi három elment a rendőrségre. 

Szekszárdra vittek, egy börtön pincéjébe sok csigalépcsőn vittek le. Nem zárták rám az ajtót az ávósok, azt mondták, nem vagyok olyan bűnös. Az ajtómban két őr állt, kétóránként váltották egymást, amíg a priccsen ültem. A villanykapcsolónál valaki bekarcolta: JÉZUS. Akkor rájöttem: nem is vagyok egyedül. A rózsafüzér ott volt velem a vállpántomra akasztva. Még a cukrászdában találtam ezt ki, így szabadidőmben mondhattam, és a pulthoz nem csaptam hozzá, nem törtem össze. Az egyik ávós rettenetesen akart velem beszélgetni, de csak igen-nem válaszokat adtam, mert féltem, hogy listát írnak és aláíratják velem, hogy miket mondtam. Elvittek kihallgatni. Olyan szobába vittek, ahol a falon körös-körül lógtak a gumibotok. Mondtam: Uram fia, melyik lesz az enyém? Eszembe jutott, hogy az iskolában olvastuk az olvasókönyvben, hogy Szent Piroska jajszó nélkül szenvedett. Gondoltam, talán és is kibírom. Nem bántottak, csak rettenetesen csúnyán beszéltek a papokról, meg az érsek úrról, hogy milyen gonoszok voltak. Megkérdeztek, hogy mit szólok én mindezekhez. Én azt válaszoltam, hogy az érsek úr énhozzám csak jó volt, meg ilyen papokkal, amilyenekről ők beszélnek, még nem találkoztam. A vallató azt kiabálta: „Vigyék a többi után!” Az egyik ávós  jött értem. Amikor kiléptünk a börtön kapuján, kérdeztem, hogy hova megyünk. Azt mondta, hogy a vasútállomásra, onnan meg Pestre. Azt mondtam, hogy szégyellem magam, mert a vasútállomáson sok tolnai lesz, szülőfalumbeli, aki tudja, hogy három napja még a zárdában voltam, most meg egy férfivel mászkálok. Akkor lemaradt, meg előre ment, de megfenyegetett, hogy ne próbáljak megszökni. A vasútállomáson alaposan körülnézett, hogy nem követik-e, de azután megengedte, hogy egy bácsival üzenjek a mamámnak. Mondtam a Misi bácsinak, hogy ez az ember kísér, mire ő csendet intett és kiparancsolt bennünket a peronra. A bácsi nagyon könyörgött, hogy nehogy bántsanak, mire az ávós üzent a mamámnak, hogy holnapra már otthon leszek. Misi bácsi jelet kért, amit megvihet, én pedig odaadtam neki a kiskosaramat, amibe édesanyám élelmet csomagolt nekem, amikor elvittek. Pestről Kalocsára vitt ez az ávós, az ottani rendőr viszont nem engedett haza, azt mondta, hogy menjek a többi után Máriabesnyőre. Kértem, hogy hadd mehessek vissza a kalocsai Érseki Kastélyba. 

Odamentünk, de már az Antal Géza kispap ült a portán, nem az Attala kedves nővér. Azt mondta, hogy elmegy megnézni, hogy vannak-e még itt kedves nővérek. Bement az irodába, és kijött a Gyetvai igazgató úr. Az ávós azt mondta, hogy csak azért hozott ide, mert én kértem. A Gyetvai úr megkérdezte, hogy bántott-e, mire ő mondta, hogy nem, és én is megerősítettem, hogy nem bántott meg semmivel. Akkor az igazgató úr kezet nyújtott neki és megköszönte, az ávós pedig összeütötte a csizmasarkát és azt mondta, hogy úgy bánt velem, mint testvérével. Hát ez igaz volt, de akkor is féltem tőle egész úton. Ott voltam a kastélyban vagy tíz hónapig. Ott voltak a nővéreink persze, csak nem mondták meg: Attala, Szevera, Fridolina. Johanettát elvitték, mert ő éjjelente a zárdában aludt, csak dolgozni járt át. Az egyik anyaházi nővér elhelyezte valakinél a varrógépét, nehogy baja essen, mire a rendőrök megjelentek a rendházban, hogy minek hurcolkodnak, senkinek se fog baja esni. Akkor éjjel vitték el őket leponyvázott teherautókkal. Úgy utazott mindenki, ahogy fel tudott öltözni hirtelen, ki ruhában, ki alsószoknyában. Máriabesnyőn aztán hordtak nekik össze élelmet, meg ruhát is.  
A Kastélyból a rendőrségre mindig be kellet járnom jelentkezni, vagy ők jöttek ki ellenőrizni, hogy ott vagyok-e még. 1951-ben egy nap imádkoztunk a kápolnában, amikor nagy mozgást lehetett hallani. Kimentem, hát láttam, hogy egy nagy kocsi állt benn a kapu alatt, és sok piros nyakkendős férfi szaladt fel a lépcsőn, voltak vagy kétszázan is. Én a lépcső alá húzódtam a mélyedésbe. Az egyik ávós odavilágított, de nem vett észre. Nagyon meg voltam ijedve. Amikor az érsek urat kihozták, kértem tőle kis keresztet, Olivéria nővér meg eléje térdelt, és azt mondta, hogy imádkozunk éjjel-nappal. Az érsek úr nyugtatta: „Jól van, jól!”, majd beültették az autóba és elvitték. Egy hónapig jártunk dr. Moizes Péter tisztelendő úr szobájába rádiót hallgatni, vártuk, mikor mondják be, hogy hazajöhet. Az egy hónapból öt év lett, akkor engedték csak ki.

Mi is minden este vittünk magunkkal kenyeret, ha éjjel jönnek értünk, akkor legyen nálunk élelem. Minket nem vittek el, enyhült már akkor a helyzet. A szemináriumból is elvitték a kispapokat, de a nővéreket nem. Mivel azok is hozzánk jöttek, így a nővérek kérték, hogy akinek van otthona, az menjen haza.

Tolnán visszamentem a textilgyárba, de nem sokáig maradhattam ott. A mi gyárunkból az igazgató nem küldött el, azt mondta, erre nem kapott utasítást. Ketten voltunk ott nővérek: a Lich M. Szervula nővér, meg én. Ő szövő volt -szintén tolnai születésű-, én meg az előkészítőben dolgoztam. Egy volt iskolatársam, aki három osztályt járt csak ki, mert mindig megbukott, a selyemgyár igazgatója lett és országgyűlési képviselő. Meg akarta mutatni, hogy majd ő majd kirúgja az apácákat. Kijött a gyárba és addig vitázott az igazgatónkkal, az éjszakai műszakban, éjfél körül oda nem ment hozzánk, hogy hagyjuk el az intézetet és másnap menjünk a munkakönyvünkért. Másnap ez a Kati is ott ült az irodában. Megkérdeztem tőle, hogy miért csinálta ezt, az volt a válasz, hogy létszámon kívüliek lettünk. Ez nem volt igaz, felvettek másokat helyettünk!

Elmentem egy állatorvos három kisgyermeke mellé háztartási alkalmazottnak. A tanácsházáról rövidesen kaptak egy telefont, hogy ha nem akarnak bajba kerülni, akkor azt a kis apácát küldjék el. Éppen az asszonnyal beszéltem az íróasztalnál, mindent hallottam. Vallásos család volt, sajnáltak engem, az asszony adott velem három hónapra való pénzt is, pedig csak pár napja szolgáltam náluk. Kénytelenek voltak elküldeni, mert a férje nem veszíthette el az állását miattam.

Kertészetbe jártam napszámba, de a napszám az olyan, hogy nem mindig van. A húgom rokkantsági nyugdíjat kapott, a mamámnak meg semmit se. Harmadiknak nem mehettem oda fizetés nélkül. Egy tisztviselőnő szerzett nekem helyet egy beteg tanári családnál és a kislányuknál. Először elutasítottak, hogy ők nem keresnek senkit, mert éppen Veszprémbe mennek, de amikor az ajtajukból lefelé indultam a lépcsőn, utánam szóltak, hogy hogyan is hívnak. Kiderült, hogy tudtak rólam, kerestek már engem, mert hallották a sorsomat, csak éppen nem ismertük egymást. Az öt éves kislányuk nem akart más ajándékot születésnapjára-névnapjára, csak egy élő babát, ő legalábbis így mondta. Amikor látták, hogy összeszokunk, megreszkírozták, mert előtte nem akartak több gyereket. A második gyereknek tényleg én lettem a mamája, mert akkor nem volt GYES, meg ilyesmi. Táppénzen volt a mama hat hétig, utána ment tanítani, csak szoptatni járt haza.

 A férfi nagyon jó ember volt: kántortanítóskodott kezdőként, ismerte a zenei jegyeket- nem kellett félni se az asszonytól, se az embertől. Egy idő után kénytelen voltam hozzájuk költözni. . Eleinte vendéglőből hozattuk az ebédet, de utóbb nem bírta az ember gyomra: marékszámra ette a vastablettákat. Így azután az asszony rávett-nem hiába, jó pedagógus volt-, hogy főzzek nekik. Azt hitte, csak szerénységből mondom, hogy nem tudok. Nagyon ízlett nekik minden, mindegyik ebédem „ötös”lett. A szomszéd állatorvos aranyos felesége, a Lenkeiné segített, amit nem tudtam, megcsináltuk együtt, aztán legközelebb már ment. A prépost úr unokahúga, a Márika ugyanígy tett. Sokat segítettem neki, amikor püspököt vártak, vagy valami vendéggyűlés volt. Akkor nem is kellett főznöm, annyit főztünk, hogy jutott a Reinzéknek is.

Amikor annak az iskolatársamnak letűnt a hatalma, visszamentem a textilgyárba. A Reinzék nem akartak visszaengedni, de azután megértették, hogy ha a mamám beteg lesz, leesik a lábáról, akkor a húgom, aki 26 éves kora óta a gerincével rokkantságin van, nem fogja tudni ápolni, akkor nekem kell majd azt csinálni. Napközben a gyárban dolgoztam, este meg mentem hozzájuk, mert tartották az állást. Negyven évig voltam ennél a családnál, jól kijöttünk.

A nővérekkel végig tartottam a kapcsolatot Balatonkenesén, meg Balatonakarattyán. (Tisztelendő anya, Györgyi nővér, Ábriska, Vita nővér.) Írni nem mertem, de mindig érdeklődtem. Egy nénivel eltartási szerződést kötöttem, öt szobás nagy háza volt. Tisztelendő anyát kérdeztem, hogy szabad-e nekem ilyet vállalnom, és ő biztatott, hogy már sok nővér csinált ilyet, miért ne. Közben egy kilencven éves bácsinál is aludtam: a lánya kért meg, mert nem lehetett éjjelre egyedül hagyni. Nappal a gyárban, este a Reinzéknél, éjjel meg a bácsinál, utána meg a néninél: éjjel-nappal szolgálatban voltam. A nénivel jól kijöttem. Vallásos asszony volt, együtt imádkoztunk, nem győzött hálát adni értem, nekem meg végre volt otthonom. Rögtön az első héten eltörtem a kezemet, ő mosta az én hátamat, nem én az övét. A gyárba be is dolgoztam: függönyöket kellett stoppolni, amiket elrontottak. A néni még abba is besegített: elleste a hátam mögött, hogy hogyan csinálom, és titokban megcsinálta helyettem. Nagyon örült, hogy valamit ő is tehet. Amikor hazajöttem, csak át kellett néznem a munkáját, és vihettem be. A pénzt elfeleztük, ebből lett Maris néni zsebpénze, meg a kert eladott terményeiből.  Hat év után a néni meghalt, akkor mentem nyugdíjba 1976-ban. Nyugdíjazásomkor nagyon meglepődtem: 1700 Ft fizetésem után 1900 Ft nyugdíjat kaptam, mert az utolsó öt év bedolgozását túlórának írták be. Nyugdíj után is bedolgoztam még, meg takarítani jártam egy darabig.

Azután Reinzék kisebbik lányát, Editet felvették az orvosi egyetemre, és ott megismerkedett egy orvossal harmadikos korában. A szülők engedték, hogy férjhez menjen, az orvos mellett tanulhatott, mivel annak önálló lakása volt Budapesten. Ott is hamar megszületett az első gyerek, egy kisfiú. Nyugdíjasként náluk segítettem, hogy Edit tanulhasson. A gyárban kértem először három hét, majd háromszor egy hónap szünetet, mert ha az ember alaposan végzi a munkát, ahhoz idő kell. A csoportvezetőm azt mondta, most már ne telefonálj, csak gyere, ha megjöttél. Elmúlott közben 11 év, mert a másodikat, a kislányt csak akkor vállalták, ha megígérem, hogy velük maradok. Amikor Ausztráliába utazott a házaspár, elküldtem az asszonynak a két pici körülrajzolt talpnyomát, egész úton a szíve felett hordta és puszilgatta a papírosokat. Megadta nekem a Jóisten, hogy ilyen pici babákkal foglalkozhassam, ha már ezt a családos életformát elszalasztottam. A Krúdy utcába jártam be a nővérekhez: Arankához, a Nagypál Máriához. A találkozók a Krisztus Király plébánián voltak, meg Teréz néni ( = Terezina nővér) lakásán.

Tolnán a Reinzék a házamat gondozták, rendben tartották a kertet, bejártak a lakásba, míg én Pesten az unokáikkal foglalkoztam. A harmadik szomszédom rendőr volt, ő szemmel tartotta a házat, a két közvetlen szomszédom meg eltakarította a havat és semmit se fogadott el érte. Veszprémben is találkoztam a nővéreinkkel: Reinzné édesanyja odavalósi volt, oda jártunk a gyerekekkel nyaralni. A várban, az ostyasütőben dolgozott Szervula nővér és Piéta nővérhez is jártam.

1989-ben szólt Györgyi nővér, hogy Kalocsán úgy kellünk, mint egy falat kenyér. A papi otthonban laktam több nővérrel, és bejártam a kastély kertjébe dolgozni. Bernadett nővér tanult,  Grácia nővér a kastély portáján volt. Szervula nővérrel egyszerre költöztünk be, de hogy ővele mi lett, azt már nem tudom.

1990-ben azután jött a Consummata nővér, hogy Mágocson egy rendház alakul. Odaköltöztem és ott sem tétlenkedtem: dolgoztam a kertben, a konyhán, eljártam Kalocsára segíteni a kastélyba és a már idős Rencz nénihez Budapestre. Amikor Hubertina nővér elutazott, ápoltam az érsek urat, meg a konyhában az alkalmazottak csősze voltam. Eladtam a házamat, a Reinzék megvették. 2000-ben a rend Budapest Mária utcai Szent Szív Szociális Otthonába költöztem. Vasárnaponként több órát a Jézus Szíve templomban töltöttem, imádkoztam és őriztem a perselyt.”

Flóriána nővér szorgalmas munkás és imádságos földi életét befejezve Istenben megnyugodva, szentségekkel ellátva költözött az Úrhoz. 2012. július 9-én hunyt el Budapesten. Hamvait 2012. augusztus 3-án a Budapest VIII. ker. Jézus Szíve rk. templom kriptájában helyeztük örök nyugalomra. R.I.P.