"16 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy nővér leszek. Édesanyám örült neki."
M. Kusztódia nővér
Amikor édesapám meghalt (1930-ban), kilenc éves voltam, édesanyám egyedül nevelt bennünket. Négyen voltunk testvérek, egy meghalt, hárman maradtunk. Nagynénémnél jártam magyar iskolába, előtte csak német iskolába járhattam. Nagynéném szakácsnő volt egy papnál, édesanyámat nagynéném vitte be a siklósi zárdába segíteni a konyhában, erre-arra bevásárolni. Utána én is hazakerültem édesanyámhoz, mert kijártam a magyar iskolát. Nem szerettem ott lenni, mert be voltam zárva, féltettek. Eszembe sem volt férjhez menni, amikor mentem erre-arra és kiabáltak utánam a fiúk, szabad-e elkísérni, úgy futottam…! Én is benn voltam azután a zárdában, ott volt Auróra nővér, meg Menodóra nővér. 16 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy nővér leszek. Édesanyám örült neki, ő is akart apáca lenni a 18-as háború alatt, felment a barátnőivel a Jó Pásztor nővérekhez, de azok a nagy szegénység miatt nem vettek fel senkit.
Halason kezdtem, mint jelölt, három évig, Elza nővér volt a prefektánk. Kalocsán voltunk posztulánsok, Digna nővér volt a mesternőnk, azután beöltöztünk és Hedvig nővér lett a mesternő. Amíg Kalocsán lehettünk '50-ig, nagyon jó volt, szerettem ott lenni. Az érseki kastélyban dolgoztam a mosóban. Amikor elvitték a nővéreket '50-ben, hazaküldött minket az érsek úr, hogy akinek van otthona, menjen haza. Ebben az évben tettem örökfogadalmat Jézus Szíve pénteken, és rá pár napra vitték el a nővéreket. Azt mondták, ha le lesznek húzva a redőnyök és nem harangoznak, akkor elvitték őket. Egyszer csak reggel lent voltak a redőnyök, akkor már tudtuk, hogy elvitték őket. Öten-hatan voltunk akkor a kastélyban. Amikor hazakerültem, egy hónap múlva írt a főnöknő, hogy ha akarok, visszajöhetek, az érsek úr megengedte. Édesanyám azt mondta, ha lehet, maradjak itthon, olyan menjen vissza, akinek nincs hova hazamennie. Visszaírtam, hogy otthon maradok, érsek úr is jónak találta, otthon is maradtam '90-ig. Otthon először kötöttem, kiváltottam az iparengedélyt, aztán a siklósi kórházban voltam kisegíteni. Harkányban végeztem el az ápolónő-képzőt, a belosztályon dolgoztam. Szerettem ott lenni, még az ottani főnököm is azt mondta, hogy meg lehet érezni a különbséget egy nővér meg egy nem nővér között. A főorvos most is mondta, ha hazamegyek, keressem meg őt szerzetesi ruhában, mert okvetlenül látni akar. Volt ott egy kommunista is a fertőzőn, ő is azt mondta, hogy kár, hogy feloszlatták a szerzetesrendeket, mert azt mondta, a civilek nem törődtek úgy velük. Hívtak plébániára, de semennyiért nem mentem volna.
A negyven év alatt nem tudtam senkiről semmit. Amikor meghalt Ildefonza anya, nem tudtam elmenni a temetésre, mert dolgoztam. Azután meghívtak a templom szentelésére, amikor felújították. Hát akkor nekem olyan honvágyam lett, hogy a kalocsai templom, meg a zárda…