"Megfogalmazódott bennem, hogy én csak az Úristené akarok lenni."
M. Lidvina nővér
1904. január 29-én születtem. Tizenketten voltunk testvérek. Édesapám első felesége korán meghalt, két év után három kisgyermekkel újra megnősült ezért édesapám, és elvette az én édesanyámat. Ebből a házasságból én születtem először. Nővérem kalocsai iskolanővér volt. Bácskában tanított posztulánsként. Novíciát után Kalocsáról visszaszöktek két társával az akkori háborús helyzetben, hogy a helyükre ne tegyenek szerb tanítókat. Sikerült is megakadályozni. Főnöknő volt itt sokáig.
Később a kínai misszióban tudtam meg, hogy édesanyám felajánlott a Szűzanyának, amikor először vitt a templomba. Már a hatodik osztály befejezése után kalocsai iskolanővér akartam lenni, de mivel besorozták a férfiakat, otthon kellett maradnom segíteni a háztartásban. Egy fiatal káplánt kaptunk, aki bevezette Szentfülöpön a Mária Kongregációt. Ő sokat segített, biztatott engem. 17 évesen vett fel tisztelendő Bernarda. Vízum hiányában nem mehettem Kalocsára, ezért Letícia nővér vett fel igazából Szentfülöpön. Újvidéken lettem jelöltnő. Nagy próbát jelentett, hogy egy közeli rokonunk esküvőjén nem lehettem koszorús lány, sőt, a lagzin se vehettem részt. Édesapám azt mondta, hogy ha elmegyek, nem léphetek a zárdába. Elsírtam magamat, mert nagyon szerettem táncolni. A másik próbatételt egy ének jelentette. Borromea nővérnek névnapjára éppen egy darabot tanultunk, amiben én is énekeltem. A próbán elmondtam az én nagy sérelmemet. Persze kinevettek a többiek, de a tisztelendő úr megtiltotta az éneket is, hogy jobban készülhessek a belépésre. Ekkor már megfogalmazódott bennem, hogy én csak az Úristené akarok lenni. Ekkor kérte meg a kántor fia a kezemet, de én nem is válaszoltam rá. Aranyos fiú volt, bár nem nagyon ismertem.
Szüleim vittek, Borromea nővér is jött velünk. Októberben már esett a hó, amikor mentünk. Amikor odaértünk Újvidékre, tisztelendő Letícia, a tartományfőnöknő megkérdezte, hogy akarok-e zenés nővér lenni, de az én szívemben az volt, hogy Isten házinővérnek hív. Kicsit honvágyas voltam, amikor Borromea nővér névnapja elközelgett. Megbetegedtem itt, mert a Duna levegője erős volt. Szentivánra kerültem, ott voltam jelöltnő öt évig a konyhában, ahol sok hasznos dolgot tanultam. Nagy nehezen vízumot kaptunk '27-ben, '28-ban meg első fogadalmat tettem, majd Jánoshalmára kerültem két évre. A harmadik fogadalmamat már Kínában tettem le.
Édesapám akkoriban füzeteket terjesztett a faluban, amit én is olvasgattam. Elhatároztam, hogy én nagy mártír, szent, missziós leszek. Esténként a szentek életét olvastuk. Emlékszem, az egyiket egy kígyókkal teli zsákba tették bele. Mivel a kígyóktól irtóztam, ilyen szent nem akartam lenni. 1929-ben már elment két csapat Kínába, amikor írtam Bernárda anyának, hogy én is szeretnék. Piros tintával írt válaszlevelet, hogy mehetek Kanízia, Rozária, Nicéta nővérrel. Én voltam a legfiatalabb. 1930. szeptember 7-én hagytuk el Kalocsát, Pesten és Bukaresten át vonattal Marseille-be, onnan hajóval Kínába. Hét héten át hajóztunk. Amikor beszálltunk, és mélyre mentünk, rosszul lettem, hogy elsüllyedünk, nagyon féltem a víztől. Sok szerzetes utazott akkor. Kis csónakokkal kísértek minket és az Ave Maria Stella-t énekelték. Ez nagyon szép volt. Egy kalocsai nővérünk tanácsa jutott az eszembe: lementem a kabinomban és lefeküdtem az ágyra, és másnapra semmi bajom nem volt, elmúlt a rosszullét és nem is jött vissza a hét hét alatt.
Sanghaiban két hetet vártunk, mire kis hajót kaptunk a Sárga folyón való továbbhaladáshoz. Kilenc napon át Pekingben is várakozni kellett. A gangon aludtunk és gyékénnyel takaróztunk. Két missziós atya kínai kétkerekű kocsit szerzett, azzal utaztunk tovább. Egy francia püspökkel is találkoztunk, úgy fogadott bennünket, mind édes testvéreit. Ott nagy ebédlőben aludtunk.
(Folytatjuk)
Lidvina nővér 2009. március 23-án halt meg Kalocsán, 105 éves korában.