"A két ajtó közét kineveztük zárdának, beöltöztünk feketébe, a fehér, keményített ruhadarabokat kartonpapírral pótoltuk."
M. Krizosztoma nővér
"1920. november 10-én születtem. Elsős elemista koromtól tanító néni akartam lenni. A nagykátai Római Katolikus Népiskolába jártam. Elsőben tanító nénim volt, másodikban meg tanító bácsi. Harmadikra változott az iskolai körzet, hozzánk közelebb is épült ugyanis iskola, így akkor átkerültem az új iskolába, oda Szalvátor nővéreket hoztak, ők tanítottak. Akkor nemcsak a tanítói, hanem a szerzetes-tanítói hivatásba szerettem bele. Egy ismerős lányka két évvel fiatalabb volt nálam. A vendéglőjük a piactérre nyílt, dupla ajtaja volt. A két ajtó közét kineveztük zárdának, beöltöztünk feketébe, a fehér, keményített ruhadarabokat kartonpapírral pótoltuk. Gyüre Inci is nővér lett később, de ő Szalvátor nővér. Negyedik osztály után mentem polgáriba, ez állami intézmény volt.
Végig vonzott a tanári pálya. A nagynéném férje kérdezte, miért nem tervezek majd házakat, miért nem leszek mérnök, de nekem a tanításhoz volt kedvem. Sokat tud tenni egy pedagógus. A gyerekben megmaradnak az első évek, úgy gondolja, amit a tanító néni mond, az biztos szent, biztos, hogy úgy van. A polgári is négy év volt, utána mentem az ötéves képzőbe Bajára. Az osztályfőnököm húgának a családjánál laktam, ezt az osztályfőnök ajánlotta fel. Ugyanannyit fizettem, mint az internátusban. Harmadikban már az internátusban laktam, mert bár nem szóltam otthon, de magamban eldöntöttem, hogy nővér leszek. A család nem örült, hogy eljövök. Római Katolikus Érseki Tanítóképző volt ez, a kalocsai iskolanővérek vezették. A gyakorlóiskolában tanított egy nővér: Lévay Mária Bellarmina nővér művésze volt a tanításnak. Minden gyerekhez külön megtalálta a kulcsot. 3-8. osztályig vitte a gyerekeket a gyakorlóban. Szigorú volt, nem volt engedékeny meg elnéző. Mindennap hospitált egy lány az osztályból megadott szempontok szerint. Ezeket a lélektan tanárnő intézte. Tanítási lehetőségeket kaptunk is és kérni is lehetett, én kértem többet is. Volt, akinek a pedagógiatanár látta jónak, de én magamnak kértem, mert érdekelt. Elsőben 14 tárgyat tanultunk, 13-ból egyest kaptam (akkor az volt a legjobb). Negyedévben tanítástanból (didaktika) az egész évfolyamból csak nekem volt egyesem.
39/40-ben végeztem. Tanítói állás nemigen volt, katonai szolgálatra behívott tanítókat kellett helyettesíteni. Negyedikes fiúosztályt kaptam Nagykátán. Mellette tanítottam ismétlősöket, őket délután kellett tanítani. Az érdekes, amikor az embernek a volt tanárai lesznek a kollégái, és a gyerekeiket is tanítja. Később, amikor visszajött, akit helyettesítettem, Nagykáta-Erdőszőlőre kerültem, azaz tanyára jártam ki biciklivel télben-sárban-fagyban. Ott nem sokáig voltam, mert ’41. május 3-án meghívtak Jákóhalmára (az iskolaszék) állandó állásra. Vittem a papírokat, elsőre engem választottak. Édesanyám jákóhalmi volt. Így lettem Jászjákóhalma-varjastanyai külterületi iskola tanára. 27 gyerek volt, 8 osztály osztatlan. 12 km-re volt a falu közepétől dűlőutakon. Kint laktam a tanyán (azaz az iskolában) egymagamban, a legközelebbi tanya 400 m-re volt. Azt mondta a szomszéd, ha baj van, csak húzzam meg a harangot. Önellátó voltam, 12-ig volt tanítás az alsónak, fél négyig a többinek. A és B évek voltak, pl. a 6-7. oszt. egyszerre tanulta a fizikát, másik évben a kémiát. 4 elsősöm volt. Disznótorokra hívtak, ill. kóstolókat hoztak. Néha annyit, hogy a gyerekeknek mondtam, másnapra ne hozzanak tízórait. A gyakorló iskolában is négy osztály volt együtt, el lehetett lesni, hogy mit kell csinálni. Tanyán mindennel az emberre szorulnak. Tanítottam őket hímezni, mintát rajzolni a falfestéshez. Hasznát vettem az önképzőköri folyóiratoknak, kulturális rész, a kézimunka óráknak. Mindenben tájékozottnak kellett lenni. A tanteremben volt egy oltár, erről van is kép. Sok orvost és mérnököt adott ez az egyszerű tanyasi iskola.
Nem sokáig tanítottam itt, befejeztem ezt az évet, utána a köv. év januárjáig voltam itt, utána visszahelyeztek (az Endrey Mihály püspök atya kérésére) Nagykátára, mert espereskerületi vezetői megbízást kaptam a KALÁSZ-tól. Nagyon értelmes és hasznos dolognak tartottam a KALÁSZT. Tehát Nagykátán tanítottam tanév végéig, mert szeptemberben beadtam a rendbe a jelentkezésemet. Püspök úr szólt, hogy ők nem így gondolták, mert szerették volna, ha én maradok a KALÁSZ-vezető. Azért csak akkor jelentkeztem, mert édesapám nem engedett nővérnek, csak amikor nagykorú lettem (24 éves kor volt akkor a határ). Szeptember 8-án kaptam a gallért, Baján lettem jelölt, csak egy órát tartottam meg a képzőben, mert jöttek az oroszok. Ez ’44-ben volt. Hazaküldtek minket az elöljárók, hogy mentsenek minket. Így visszakerültem Nagykátára, pedig édesapám azt mondta, hogy ha elmegyek, többet nem jöhetek vissza… Először Dunakeszire mentem, mert Szeréna nővért kísértem el, onnan mentem haza. Otthon kötöttem, kézimunkáztam, önkéntesként kórházban dolgoztam. Amikor lehetett, áprilisban visszamentem Bajára körülnézni, hogy megindult-e a tanítás. Kevés gyerek ment vissza, ezeket tanították a nővérek. Ezért visszamentem haza, azt mondták, hogy értesítenek. Lehetőség csak decemberben adódott, akkor mehettem Kalocsára. Ott betlehemeztünk, én voltam az öreg pásztor. Márc. 2-ig jelölt voltam, akkor jött Ildefonza nővér. Előtte a szabadkai nővéreket kiutasították, iskoláinkat elvették, ott akkor államosítottak. Volt óvodától képzőig mindenünk. A nővéreknek el kellett hagyniuk a zárdát.
Mezőkovácsházán Vitéz Simonyi grófék felajánlották a nővéreknek a birtokukból 50 holdat, meg a kis kastélyt, ami tkp. csak udvarház volt. Az itteni elöljárók gondoskodni akartak a bácskai nővérekről, ezért egy részüket Terezina nővér vezetésével Mezőkovácsházára helyezték. Szükség volt ott még más tanerőre is, aki az igazgatónak a lányát és annak barátnőit készítette elő érettségire, és az uradalmi kovács lányát és a Simonyi család valamelyik rokonát pedig polgárista vizsgára előkészíteni. Ezt Terezina nővér csinálta, de tüdővérzést kapott, és engem vittek oda, hogy folytassam helyette. Itt voltam 1946. júniusig. Utána a beöltözés előtti lelkigyakorlaton vettünk részt Kalocsán, majd megkezdtük a novíciátust 33-an, mert a hadi események miatt az előző évben nem volt beöltözés. Egy év novíciátus után ’47. június 30-án tettünk első fogadalmat. Utána ült össze a káptalan, akkor választották meg Ildefonza nővért generálisnak. Hogy a kalocsai házat tehermentesítsék, hogy legyen hely a káptalannak, ezért mindenkit szétküldtek, engem pl. Ceglédre, mert ott volt akkor Bonaventura nővér, aki matek szakos volt, és vele készültem a szegedi főiskola matek-fizika szakára. A káptalan alatt Teofila nővért elküldte Ildefonza anya, hogy menjenek mind a ketten Mezőkovácsházára. Utánunk küldték még Benignáta és Achillea nővért is, így népesült be tanerőkkel a zárda. Így lett a tanyai iskola körzeti iskola. Odajártak a 67-es állami majorból is a gyerekek. Ott aztán mindent kellett csinálni. Még táncot is tanítottam, a keringőt és más társastáncokat is tőlem tanulták meg a lányok. Teofila n. tanított összevont 1-2-ban, én a felsőben tanítottam matek-fizika-testnevelést + az esti iskolában (ami az általános iskola esti tagozata volt) sok tantárgyat. Ebben az évben nagyon lefogytam nagyon, annyi kiló lettem, amennyi elsős képzős koromban voltam, nagy volt a megterhelés.
Ott ért bennünket az államosítás, de mi akkor még tanítottunk. Nem kellett esküt tennünk újra, mert mi már előtte állami iskolai alkalmazottak voltunk. Fura helyzetben voltam: mint civil, katolikus iskolában tanítottam, mint szerzetes állami iskolába helyeztek. Az állam tudta nélkül megcsináltuk a tanyasi internátust, mert nem tudtak a gyerekek bejárni, befogadtuk őket, terményekben fizettek, abból főztünk nekik is. Dr. Hencz Aurél tankerületi főigazgató javasolta, hogy tegyük hivatalossá az internátust, így mindenki állami alkalmazott lett, mosónő, élelmezésvezető, konyhás, stb., ezek mind nővérek voltak. Az államosítás után még egy évig dolgoztunk ott, ez alatt az egy év alatt nagyon sok látogatónk volt, ellenőriztek minket a minisztériumból is. Szerzetesi ruhában voltunk! Külön beszélgettek a gyerekekkel, ott nővér nem lehetett jelen, csak az igazgató: Kaposvári József. Ő a benti iskola igazgatója volt, bent mindenki civil volt, a tanyaközpontban meg mindenki nővér. Szülői értekezletet hívattak össze velünk, a szülőknek elmondták, hogy jól megy itt a tanítás, de hiányzik az úttörő. Így a gyerekek sok jutttatástól elesnek, ezért kéne ide egy civil tanerő. Vendel bácsi, az SzMK tagja felállt, és azt mondta, hogy lehet abban az úttörőben valami huncutság, de a nővérek nem vállalják. Nekem ezen az értekezleten fel kellett volna olvasnom Mindszenty-bíboros cselekedeteit elítélő papírt és a szülőkkel aláíratni, de megmondtam a főnöknőnek, hogy még el sem vagyok hajlandó olvasni, nemhogy felolvasni, mert még a bíróságon sem lennék köteles szülőm ellen nyilatkozni, ő pedig egyházi elöljáróm. Bíztunk abban, hogy maradhatunk, még azt terveztük, hogy a magtárat kápolnává alakítjuk át. De a tanév végével elhelyezést kaptunk mindannyian. Ezt az államtól kaptuk.
ldefonza anya úgy döntött, hogy jobban ragaszkodunk a szerzetesi közösséghez, mint az állásunkhoz, így nem fogadtuk el a helyezéseket (Komádi, Rákóczifalva, stb). Így át kellett adni a lakást és az iskolát is az államnak. Ekkor a faluba mentünk be, hitoktatónak maradtunk ott hárman: Teofila és Norberta nővér meg én. A plébánián kaptuk meg a káplánszobát, külön bejárattal meg tudták oldani, kántor lett Antúza nővért, szakácsnő és mosónő is maradt. Sok búcsúztatót írtam, sok strófát. Az anyakönyveket (keresztelési, házassági, temetési) én vezettem. ’50 júniusában a civilektől kaptuk a hírt, hogy Szegedről, Makóról meg máshonnan is elvitték a nővéreket. A lelkivezető atyánk azt javasolta Norberta főnöknőnek, hogy küldjön haza bennünket, mielőtt még elhurcolnának. Szanaszét mentünk, Teofila nővér hozzánk jött Nagykátára, másnap beküldtük a jelentkezést a rendőrségre. Nem fogadták el, mert nem személyesen mentünk be, hanem egy olyan lánnyal küldtem be, akinek rendőr udvarlója volt, hátha elfogadják. De sajnos ez sem jelentett protekciót, személyesen kellett bemennünk du. 3-ra. Ott a Teofila nővért hazautasították az első vonattal, velem pedig közölték, hogy tartózkodjam mindenféle gyűlés látogatásától. Külön nem mondták a templomot. A Szalvátor nővéreknél mindennap ott voltam, őket nem vitték el, de lassan szétadogatták a bútoraikat, hogy mentsék. Én otthon voltam, ’51-ben jelentkeztem tanítani, de nem Nagykátára, hanem a legközelebbi vasútállomással rendelkező Szentmártonkátára. Olcsóbb lett volna, mint busszal, de az állomástól 6 km lett volna az iskola, ezért inkább biciklivel jártam. Felvettek. Utólag tudtam meg, hogy a kollégáknak azt mondta az osztályvezető, hogy sajnos csak egy apácát tudtam szerezni. Hirtelen fel kellett menteni az igazgatót, mert az artézi kútra gyűjtött pénzt ellopta. Az ottani tanárok közül neveztek ki egy tanárt igazgatóvá, engem pedig felsőbe vettek föl, matek-fizikára. Azzal fogadtak, hogy azonnal menjek órára. Hatodikba kellett mennem növénytan órára… Be se jött velem senki, megtartottam az órát. Utána matek-fizika-kémiát tanítottam, meg a könyvtáros is én voltam (velem indult a könyvtár vasárnapra kellett tenni, hogy elvonjuk a gyerekeket a misétől, de délre tettem), meg amit helyettesíteni kellett.
1955 októberében helyeztek el Nagykátára, az illetményeim megtartásával „a szolgálat érdekében”, a valódi indok pedig az volt, hogy az igazgatónk ellen panasz érkezett a másik iskolából, hogy alkalmatlan, és tegyenek engem helyette. Pedig ez az ember nagy kommunista volt, de a pártbizottság letolta, azt válaszolták az igazgató marad, nevelni kell, nem leváltani. Az ottmaradt igazgató miatt kellett végülis engem még a faluból is elhelyezni. Akkor még kultúrigazgató is voltam, előbb onnan váltottak le. Nagykátán hetedikes fiúosztályt kaptam, osztályt bontottak, hogy legyen osztályom. A TSZ-fiatalok jöttek utánam, sokat színdaraboztam velük. A pártbizottságon jártak miattam, hogy hozzanak vissza. Azt mondták nekik, hogy nem lehet, mert nincs oklevelem. De ez nem volt igaz. Utána mentek a művelődési osztályra, ott pedig azt mondták indoknak, hogy Nagykátára kellett jó szakember. Ott kiabáltak, hogy hazudnak. Ott voltak vagy a minisztériumból vagy a megyéből valakik, azok kérdezték, hogy nem egy kis klikk akarja? Azt a választ kapta a nagyszájú legényektől, hogy „ha magának egy falu kis klikk, akkor egy kis klikk”. A könyvtárosnő mesélte el nekem később, ő tanúja volt ennek. Még az asztalt is verték a legények. A végén a minisztériumból kaptak v.milyen választ. Az is benne volt, hogy leváltották az igazgatót és visszahelyeztek. Közben eltelt a tanév pótvizsgáztatnom már Szentmártonkátán kellett. ’56 őszétől újra ott tanítottam matek-fizika-kémiát. Új igazgató volt már akkor, akit a műv. osztály küldött ki.
A 63/64-es tanévtől én lettem az igazgató. Fölkértek erre (a műv. oszt.vez és a műv.i tanulmányi felügyelő, aki később a megyei pártbiz. Művelődési. Oszt.vez., majd később a Pest Megyei Múzeumok főigazgatója lett), pedig ők ismertek, és tudták, hogy apáca vagyok. Nem akartam elvállalni, mondván: „nem akarok támadási felületet szélesíteni”. Erre ők azt mondták, hogy ezt már lerendezték községi, járási és megyei szinten, párt- és közigazgatási vonalon egyaránt, és ne mondjak nemet. Erre elvállaltam. Folyamatosan jártam templomba, de mindig máshova, hogy ne legyen baj. A tantestület szó nélkül elfogadott, hiszen velük dolgoztam addig. Nem csináltam meg mindent, amit kértek a megyétől, de mindig meg tudtam indokolni, hogy miért nem. Nem kell gondolkozni, mert tényleg igaz, hogy a Lélek szól helyettetek. A helyi kommunisták sok mindent elfogadtak, amit mondtam. A hittanra beírtakat mindig jelentenünk kellett, nálunk mindig nagy volt az arány, 42 %, a másik iskolában ugyanakkor 12%. A pártbizottságon mindig volt éves értékelés, ott mindig pirultam, de nem baj. A másik iskolaigazgató nem írt be mindenkit, de járhattak (pl. 8 testvérből csak 2-t). Amit írásban adtak ki, azt meg kellett csinálnom, de amit szóban, azt nem. Kiszállt a párt, mert magas volt a hittanosok száma. Muszáj volt beírnunk mindenkit, mert ha kijön egy ellenőrzés, mit csinálunk? Fél 3-6-ig volt egyszer egy kihallgatás, ami úgy volt előkészítve, hogy nekem a faluból is mennem kell. Egy szülőt próbáltak meg ellenünk fordítani. Azt akarták bizonygatni, hogy megbuktattam gyerekeket, mert kiíratták a gyerekeket hittanról. De nem is tanítottam őket. Megkérdeztem, hogy tud-e erről az osztályvezető? 11 ember volt a kihallgatáson. A naplókból látták, hogy már korábban is megbuktathattuk volna a gyerekeket a jegyek alapján. Azt mondtam, hogy bíztunk abban, hogy hátha később sikerül rájuk jobban hatnunk. Az is vád volt, hogy kiabáltam azokkal, akik kiíratták a gyerekeket hittanról. Én szó szerint vissza tudtam idézni, hogy hogy zajlott ez, de a pártfunkcionáriusok nem mondtak semmit, csak hogy nem emlékeznek semmire… Utána árulta el az egyik, hogy úgy volt előkészítve, hogy nekem mennem kell. A többiek (a nevelőtestület tagjai) biztatták, hogy ne féljek, ha jönnek esetleg zaklatni és kiabálnak velem, kiabáljak vissza. Mindenki azt várta, hogy lesz folytatás, de nem volt, maradhattam. ’76-ig igazgató voltam az iskolában, én voltam a kultúrotthon igazgató is, akkor mentem nyugdíjba. Lett egy új igazgató, aki már akkor is jelentkezett a posztra, amikor engem megkértek, és 8 hónapon belül sikkasztott. Fölfüggesztettet kapott.
Nyugdíjasként még a szakközépben (gödöllői Agráregyetemnek gyakorlóiskolája volt a váci mg.i SZKI, ennek volt kihelyezett osztálya Szt.mártonkátán, ezt én szerveztem meg, a közismereti tárgyakat mi tanítottuk, a szakmaiakat a váciak) mat-fiz. –t tanítottam, volt iskolámban pedig hittant egészen '90-ig, vizsgáztattam még ’92-ben is. Amikor a nővérélet újraindulhatott, ’90-től már följártam Bp-re, mert itt az egyetemista-főiskolás lányok részére létrehozott kollégium igazgatója lettem és voltam néhány évig. Közben a szoc. otthon vezetője is lettem.
Tanítani mindig szerettem, nevelni meg még jobban. Mindig szerettem a gyerekeket.
Mindenre szívesen emlékszem. Ha ma újra kezdhetném, elölről kezdeném, azt sajnálom, hogy már nem lehetek aktív.
M. Krizosztoma nővér 2008. október 18-án halt meg, Nagykátán temettük, R.I.P.