"…odatérdeltem az áldoztatórácshoz, és valami kimondhatatlan jó érzés fogott el."
M. Vetúria nővér
Baján születtem, ott végeztem el a tanítóképzőt kitűnő eredménnyel. Bár nagyon kedveltem a nővéreket, eszembe sem jutott, hogy apáca legyek. A három fiútestvéremmel nagyon szerettük egymást, más fiúk nem érdekeltek. Rajongva szerettem tanítani a kisgyerekeket, legkedvesebb foglalatosságom az volt, hogy tanítás után kiültem a katedra elé egy székre beszélgetni az apróságokkal, amíg nem jöttek értük a szüleik. Egy nálunk hitoktató atya meg is rótt, hogy elrontom a szeretetemmel a gyerekeket, mire azok nevettek és elkezdtek tapsolni. Nem is tanultam tovább főiskolán, ezt a korosztályt éreztem közel magamhoz.
Bellármina nővér volt a gyakorlóiskolai tanítónő, engem szinte kisajátított magának, hogy segítsek neki felkészülni a tanításra. Júniusi nagy meleg volt, amikor kerestem, de neki még valamit el kellett intéznie, betértem hát az udvarról a zárda hűvös kápolnájába, odatérdeltem az áldoztatórácshoz, és valami kimondhatatlan jó érzés fogott el. Ekkor mintha valaki azt mondta volna, hogy ha ilyen jól érzed itt magad, akkor miért nem akarsz nővér lenni. Úgy ért ez a dolog, mintha fejbe kólintottak volna, nem volt ott egy lélek sem, az Oltáriszentség előtt térdeltem és imádkoztam, és a hang nem hallgatott el. Óriási indítást éreztem, hogy ezt mindjárt elintézzem, és szeptembertől már itt taníthassak, ezért keresztet vetettem, kimentem, és a nővér már keresett. Elújságoltam neki rögtön, hogy most kaptam hivatást az apáca életre benn a kápolnában, ő meg majdnem kővé vált, pedig már öt éve ismert. Nem akarta elhinni. Aggódott, hogy mit fog ehhez apám szólni, meg hogy kiüt a családi botrány, kérte, hogy aznap még ne mondjam meg otthon, de én nem hallgattam rá. Édesapám a vármegyeházán hivatalnokoskodott, rögtön tudta, hogy valami van, mert nem vártam aznap az emelkedőn a házunk végében. Anyám azt mondta, félrebeszélek, meg félkegyelmű vagyok, de én kitartottam az elhatározásom mellett, hogy ez nem marhaság, hanem hivatás. Remélték, hogy másnapig kialszom. Másnap reggelinél anyu kitálalt a testvéreimnek, apu meg a kollégáinál keresett vigasztalást. Délután bementem Bellármina nővérhez, aki addigra elmondott mindent tisztelendő anyának és kértem a nővérek imáját az apai beleegyezéshez. Augusztus végén anyukám tudtával elszöktem Kalocsára tisztelendő anyához megbeszélni a belépés módját, idejét, az egyetlen kikötés az volt, hogy érjek haza, mire édesapám megjön a munkából. Titokban pakoltam össze, a spejzben rejtettük el a csomagomat. Augusztus 31-én reggel apám kint sétált az udvaron, azzal búcsúzott tőlem, hogy estére is otthon akar látni. A kertkapuból még visszaszólt, hogy szeret, nem akar lemondani rólam. Édesanyám kísért el, mert megértette, hogy csak a zárdában leszek boldog.
Terezina nővér fogadott minket, negyven társam közül elsőnek érkeztem. Szeptember 03-án utánam jött az apám, a szegény portás nővér amikor meglátta, ijedtében letagadta, hogy itthon van a tisztelendő anya. Apám elment, a nővérek meg szaladtak figyelmeztetni, nehogy kinézzek az ablakon. A posztulatúrában jól éreztem magamat, szerettem a mesternőt és a társaimat, három fiú közt nevelkedve nagy újság volt nekem egy női közösségbe bekerülni. Apám egy teljes évig nem állt velem szóba, nem bontotta fel a leveleimet, pedig minden héten írtam neki, otthon a nevemet sem volt szabad kiejteni. A beöltözésemre aztán eljött, ott sírt lehajtott fejjel a harmadik padban. A szertartás után kibékültünk, a zárdakertben még hosszan ültünk egymás mellett, az utolsó vonattal mentek haza. Ez '39-ben történt, abban az évben negyvenen öltöztünk be. A mesternő kijárta nekem, hogy írhassak haza, ettől kezdve apám minden levelemre válaszolt. Csodálatosan telt a novíciátus, a reggeli misék után a zárdakertben elmélkedtünk azon az úton, ahol apámmal sétáltunk és én nem győztem hálát adni. Fogadalomtétel után Kiskunfélegyházára disponáltak, ott tanítottam hat évig a gyakorlóiskolában, harmadik-negyediket, majd elsőtől negyedikig végig, délután meg a tanítóképzősökkel kellett foglalkoznom.
A háborúban menekülnünk kellett, mert azt üzenték a bejövő oroszok, hogy a zárdában maradt apácákat internálni fogják. Paradox módon orosz katonák vittek ki minket az állomásra, mert Foréria nővér jól beszélt oroszul, és ez tetszett nekik. Az ő nagynénjéhez akartunk menni Baja környékére, de a vonaton megtudtuk, hogy már megszállás alatt vannak. Hőgyészen is gondolkodtunk, de nem tudtak bennünket fogadni: a tiszántúli nővérek hozzájuk menekültek. Végül Zombán kötöttünk ki Tatusnál, Foréria egy régi, halasi tanítványánál. '46 decemberében azután visszamentünk civilben Félegyházára, innen kerültem Szegedre tanárképzőbe, ahol '50-ben végeztem magyar-történelem szakon. Nem vittek el bennünket, mert addigra már civilben voltunk. Én akkoriban albérletben laktam. Két év alatt elvégeztem a német szakot, majd állami iskolában tanítottam Szegeden hat évig, majd Baján. Pesten tisztviselői állásban voltam, egy család három gyerekére vigyáztam. A nővérekkel nem tartottam a kapcsolatot. Édesanyámnak mindenét elvették, én tartottam el a fizetésemből, mert két bátyám meghalt a fronton, csak egy maradt meg. Az ávóval nem volt dolgom, mindvégig vezető beosztásban dolgoztam, nem bántottak. Egész életemben sokat dolgoztam, de nem éreztem a súlyát, annyira szerettem tanítani. Csepelre nyolc éve költöztem be.